Isten bárányai

Olvasom, hogy az egykor oly legendás B.B. – azaz Brigitte Bardot – valamilyen szélsőjobb francia lapban kiáltványt tett közzé a francia bárányok védelmében. Tűrhetetlennek tartja, hogy a Franciaországot ellepő teménytelen mohamedán Bajrám ünnepén megannyi juhot mészároljon le. „Elég legyen a középkorból! vessenek számot az arabok az európai ember érzékenységével!” Ilyesmit ír B.B., a bárányok barátja.

Róla meg olyasmit írnak, hogy nem annyira az állatok védelme inspirálja őt, mint inkább a Franciaországban is feléledő idegengyűlölet. Mit képzelnek az arabok? Hogy otthon vannak?

Közben, hogy az újságok kommentárjait olvasom, felzakatol bennem Szabó Lőrinc verse: Bajrám ünnepén.

A húsvéti bárány halálában minden élő agóniáját – s a magáét is – írta meg a magyar költő. Jó ötven éve. Az a téma, amely a francia lapokban most futó érdekességű belpolitikai színes anyag, Szabó Lőrincnél a világirodalom egyik legnagyobb halálversének lett ihletője.

Ki ne emlékeznék a már olvasás közben is torokszorító felismerésre e versben: „minden halál megfulladás”? És arra a még univerzálisabbra, hogy minden halál: kozmikus halál?

 

szív s tüdő nem kortyolta többé a vért s a tenger levegőt: belefulladt a mindenségbe…

 

Vajon Illyés Gyula, aki Szabó Lőrinc haláltusáinak tanúja volt, a Holmiban egy most közlésre kerülő posztumusz naplójegyzetében nem épp e régi és feledhetetlen bárányhalál-vers hatása alatt látta-e – hitelesen és döbbenetesen – KIVÉGZÉSNEK Szabó Lőrinc „természetes” halálát? „Szabó Lőrinc úgy halt meg – írja Illyés –, hogy a le nem csapolt tüdővész fojtogatása következtében többször is már elvesztette az eszméletét, de mindannyiszor világra nyitotta a szenvedéstől már-már szétpattanó szemét: sokszoros akasztási halált halt tehát.”

A hóhér kötele – minél kevésbé illő emlegetni, annál ellenállhatatlanabb asszociációval tör be a gondolataink közé. Illyés egy pillanatra Arany Jánost is látni véli a Múzeum előtt, ó nem a bronztrónusán, hanem kötélen lógva. Mert az akasztófa lett a magyar gondolkozásban az ultima ráció. Szabó Lőrinc is fölfedezi ezt a magyar sztereotípiát a báránymészárszéken is: „mint bitófán az akasztott, úgy fuldokolt”.

A keresztény keresztet vet és Isten bárányára is gondol…

Részvét és objektivitás a Bajrám ünnepi bárány kimúlásának leírásában. Hasonló a részvét és az objektivitás, amikor a költő ennen szorongásainak és szorongás-elhárító reflexeinek ecsetelésébe csap át:

 

nem őt, nem a bárány halálát láttam, hanem a magamét…

 

Ilyen halálfélelmen már csak a statisztikai gondolkozás segíthet. „Mit nyavalyogsz? Naponta ezret szúrnak le a vágóhídon!”

Úgy látszik, az egyetlen lény elviselhetetlen szenvedését ezerrel megszorozva, mégis, mégis, elviselhetővé lehet tenni.

Luciferi vigasz ez. („Ki lajstromozza majd a számokat…”)

 

Az ex-szexbomba Bajrám ünnepi publicitása végigfut a világon, együttérzést és tartózkodást ébresztve, hisz politikai állásfoglalásnak számít. Terjed a xenofóbia, mint olajmező a tengeren. Szabó Lőrinc halállal szembenéző nagy verse marad a mi törzsi titkunk, magányos magyar versolvasóké…