Pán

Szász Imre indiai útijegyzeteit olvasom a vasárnapi Népszabadságban. Irigyelnivalóan jól írja meg, amit én is tapasztaltam és éreztem Indiában. De akármilyen nagyszerű stiliszta, ő is csak kimért tartózkodási idejű turista. Feltörni a látványt a lényegért: ehhez rövid az egy hónapos körút. S persze, egyáltalán nem bizonyos, hogy elegendő volna-e rá akár a maradék életünk. De azért most, hogy Indiáról olvasok, a dolgok héját ilyen keményen ropogtató megfigyeléseket, elfog a nosztalgia: visszamenni…

Idéz egy példát Szász Imre – az éhínséggel kapcsolatban –, hogy a lelődözött elefántokról a boncolásnál kiderült, hogy szívbajosak voltak, s feltehetően az a szorongás viselte meg a szívüket, hogy éhen fognak veszni.

Régóta töröm a fejem, hogy egy kivesző állatfaj egyede tudja-e, sejti-e, megszenvedi, hogy a fajtája eltűnőben van, vagy pedig tökéletesen betöltik őt a maga egyedi és egyetlen életének rutinörömei és -szenvedései. Paradoxabbul kiélezve: vajon tud-e örülni az életnek, a maga privát életének, az utolsó bölény?

A példa, amit Szász Imre citál, arra vall, hogy a kivesző állatfajok pánikban vannak.

Úgy látszik, hogy a kivesző állatfajok érzékenysége a genocídiumra kezdi megközelíteni az emberi érzékenységet. (Olyan sokat mondtunk volna ezzel?) Az állatok nem ismerik a halálfélelmet, hajtogattuk, s lehet, hogy nagyjából igazunk is volt, mert az állatok talán csakugyan nem ismerik azt a halálfélelmet, amelytől „a szív ere fagy”.

Általában nem ismerik. (Most ne gondoljunk a stréber és túlságosan tanulékony háziállatokra.)

De a fenti példából úgy látszik, hogy a vadállatok testvéreink e szorongásban, mihelyt valamiféle kollektív halál fenyegetni kezdi őket.

Vagy ki tudja? Lehetséges az is, hogy a halál gondolatától olyannyira riadozó, oly emberi túlérzékenységünk már abból a felismerésből fakadt, mint az indiai elefántoké. Csak minket már az emberré levés első pillanatától kezdve kísért – és kísértve sarkall – a kollektív mulandóság rémképe. S ezt szenvedi meg azóta is minden egyed a maga keserves magán-haláltusájában.

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az utolsó óriásgyíkok, a jégkorszak ritkuló mamutjai, és most a Kárpátokban a medvék, farkasok, kőszáli sasok, akárcsak a Szász cikkében említett elefántok, éppolyan intenzív, hideg verítékes és légszomjas halálfélelmeket élnek át, mint Bergman filmhősnői, mint Iljics Iván, mint az aradi sáncokon szegény Vécsey, aki szívszélhűdést kapott, midőn nyakába vetették a hurkot.