GyászA természeti környezet pusztításában az ember érzi, hogy áthág valami törvényt. Érzi, hogy bűnt követ el. Valamiféle szentségtörést. Lehetséges, hogy ez a bűntudatunk azokból a totemisztikus időkből ered, amikor a természet még tele volt istenekkel. És még aztán is, milyen sokáig! A tölgyek lombjaiban Apolló suttogott. És farkasszemet is lehetett nézni vele, kis Apolló farkas is volt. Pallas Athéné jelenlétét bagolyszárny-suhanás árulta el. Minden forrásnak megvolt a nimfája. És a vulkánok mélyében a sánta Vulkán fujtatta a tüzet… Persze, régen meghaltak, kikoptak, tananyaggá lettek ezek az istenek. De a kivesző farkassal, bagollyal, kígyóval és sassal, az elapadó forrásokkal, az élettelenné váló folyókkal olyan szorongás és szomorúság lep meg ma is, mintha megannyiszor egy-egy istent temetnének. Most már végképp. |