Elnémulás

Kihaló fajok

ISTEN: Te Káin! Hol van öcséd, Ábel?

KÁIN: Az őslénytani múzeumban, uram. Életképtelen volt, mint a szauruszok. Kihalt.

Gyász

A természeti környezet pusztításában az ember érzi, hogy áthág valami törvényt. Érzi, hogy bűnt követ el. Valamiféle szentségtörést.

Lehetséges, hogy ez a bűntudatunk azokból a totemisztikus időkből ered, amikor a természet még tele volt istenekkel.

És még aztán is, milyen sokáig!

A tölgyek lombjaiban Apolló suttogott. És farkasszemet is lehetett nézni vele, kis Apolló farkas is volt. Pallas Athéné jelenlétét bagolyszárny-suhanás árulta el. Minden forrásnak megvolt a nimfája. És a vulkánok mélyében a sánta Vulkán fujtatta a tüzet…

Persze, régen meghaltak, kikoptak, tananyaggá lettek ezek az istenek. De a kivesző farkassal, bagollyal, kígyóval és sassal, az elapadó forrásokkal, az élettelenné váló folyókkal olyan szorongás és szomorúság lep meg ma is, mintha megannyiszor egy-egy istent temetnének. Most már végképp.

Pán

Szász Imre indiai útijegyzeteit olvasom a vasárnapi Népszabadságban. Irigyelnivalóan jól írja meg, amit én is tapasztaltam és éreztem Indiában. De akármilyen nagyszerű stiliszta, ő is csak kimért tartózkodási idejű turista. Feltörni a látványt a lényegért: ehhez rövid az egy hónapos körút. S persze, egyáltalán nem bizonyos, hogy elegendő volna-e rá akár a maradék életünk. De azért most, hogy Indiáról olvasok, a dolgok héját ilyen keményen ropogtató megfigyeléseket, elfog a nosztalgia: visszamenni…

Idéz egy példát Szász Imre – az éhínséggel kapcsolatban –, hogy a lelődözött elefántokról a boncolásnál kiderült, hogy szívbajosak voltak, s feltehetően az a szorongás viselte meg a szívüket, hogy éhen fognak veszni.

Régóta töröm a fejem, hogy egy kivesző állatfaj egyede tudja-e, sejti-e, megszenvedi, hogy a fajtája eltűnőben van, vagy pedig tökéletesen betöltik őt a maga egyedi és egyetlen életének rutinörömei és -szenvedései. Paradoxabbul kiélezve: vajon tud-e örülni az életnek, a maga privát életének, az utolsó bölény?

A példa, amit Szász Imre citál, arra vall, hogy a kivesző állatfajok pánikban vannak.

Úgy látszik, hogy a kivesző állatfajok érzékenysége a genocídiumra kezdi megközelíteni az emberi érzékenységet. (Olyan sokat mondtunk volna ezzel?) Az állatok nem ismerik a halálfélelmet, hajtogattuk, s lehet, hogy nagyjából igazunk is volt, mert az állatok talán csakugyan nem ismerik azt a halálfélelmet, amelytől „a szív ere fagy”.

Általában nem ismerik. (Most ne gondoljunk a stréber és túlságosan tanulékony háziállatokra.)

De a fenti példából úgy látszik, hogy a vadállatok testvéreink e szorongásban, mihelyt valamiféle kollektív halál fenyegetni kezdi őket.

Vagy ki tudja? Lehetséges az is, hogy a halál gondolatától olyannyira riadozó, oly emberi túlérzékenységünk már abból a felismerésből fakadt, mint az indiai elefántoké. Csak minket már az emberré levés első pillanatától kezdve kísért – és kísértve sarkall – a kollektív mulandóság rémképe. S ezt szenvedi meg azóta is minden egyed a maga keserves magán-haláltusájában.

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az utolsó óriásgyíkok, a jégkorszak ritkuló mamutjai, és most a Kárpátokban a medvék, farkasok, kőszáli sasok, akárcsak a Szász cikkében említett elefántok, éppolyan intenzív, hideg verítékes és légszomjas halálfélelmeket élnek át, mint Bergman filmhősnői, mint Iljics Iván, mint az aradi sáncokon szegény Vécsey, aki szívszélhűdést kapott, midőn nyakába vetették a hurkot.

A haladás mérföldkövei

„Csak az istenek élnek örökké, kik tudják, hogy nem halnak meg, és az állatok, kik nem tudják, hogy meghalnak.”

Kosztolányi írta ezt 1924-ben.

Szép, elegáns mondat.

Azóta megtanultuk, hogy meghalt az Isten – s lehet, hogy ezt már ő is tudja.

És most megtanuljuk azt is, hogy az állatok is mindent tudnak az elmúlásról. És hogy szívszorító ez a mindentudásuk.

Gondolta volna-e Kosztolányi, hogy ötven év alatt így megcáfolja őt a fejlődésünk?

Isten bárányai

Olvasom, hogy az egykor oly legendás B.B. – azaz Brigitte Bardot – valamilyen szélsőjobb francia lapban kiáltványt tett közzé a francia bárányok védelmében. Tűrhetetlennek tartja, hogy a Franciaországot ellepő teménytelen mohamedán Bajrám ünnepén megannyi juhot mészároljon le. „Elég legyen a középkorból! vessenek számot az arabok az európai ember érzékenységével!” Ilyesmit ír B.B., a bárányok barátja.

Róla meg olyasmit írnak, hogy nem annyira az állatok védelme inspirálja őt, mint inkább a Franciaországban is feléledő idegengyűlölet. Mit képzelnek az arabok? Hogy otthon vannak?

Közben, hogy az újságok kommentárjait olvasom, felzakatol bennem Szabó Lőrinc verse: Bajrám ünnepén.

A húsvéti bárány halálában minden élő agóniáját – s a magáét is – írta meg a magyar költő. Jó ötven éve. Az a téma, amely a francia lapokban most futó érdekességű belpolitikai színes anyag, Szabó Lőrincnél a világirodalom egyik legnagyobb halálversének lett ihletője.

Ki ne emlékeznék a már olvasás közben is torokszorító felismerésre e versben: „minden halál megfulladás”? És arra a még univerzálisabbra, hogy minden halál: kozmikus halál?

Vajon Illyés Gyula, aki Szabó Lőrinc haláltusáinak tanúja volt, a Holmiban egy most közlésre kerülő posztumusz naplójegyzetében nem épp e régi és feledhetetlen bárányhalál-vers hatása alatt látta-e – hitelesen és döbbenetesen – KIVÉGZÉSNEK Szabó Lőrinc „természetes” halálát? „Szabó Lőrinc úgy halt meg – írja Illyés –, hogy a le nem csapolt tüdővész fojtogatása következtében többször is már elvesztette az eszméletét, de mindannyiszor világra nyitotta a szenvedéstől már-már szétpattanó szemét: sokszoros akasztási halált halt tehát.”

A hóhér kötele – minél kevésbé illő emlegetni, annál ellenállhatatlanabb asszociációval tör be a gondolataink közé. Illyés egy pillanatra Arany Jánost is látni véli a Múzeum előtt, ó nem a bronztrónusán, hanem kötélen lógva. Mert az akasztófa lett a magyar gondolkozásban az ultima ráció. Szabó Lőrinc is fölfedezi ezt a magyar sztereotípiát a báránymészárszéken is: „mint bitófán az akasztott, úgy fuldokolt”.

A keresztény keresztet vet és Isten bárányára is gondol…

Részvét és objektivitás a Bajrám ünnepi bárány kimúlásának leírásában. Hasonló a részvét és az objektivitás, amikor a költő ennen szorongásainak és szorongás-elhárító reflexeinek ecsetelésébe csap át:

Ilyen halálfélelmen már csak a statisztikai gondolkozás segíthet. „Mit nyavalyogsz? Naponta ezret szúrnak le a vágóhídon!”

Úgy látszik, az egyetlen lény elviselhetetlen szenvedését ezerrel megszorozva, mégis, mégis, elviselhetővé lehet tenni.

Luciferi vigasz ez. („Ki lajstromozza majd a számokat…”)

Az ex-szexbomba Bajrám ünnepi publicitása végigfut a világon, együttérzést és tartózkodást ébresztve, hisz politikai állásfoglalásnak számít. Terjed a xenofóbia, mint olajmező a tengeren. Szabó Lőrinc halállal szembenéző nagy verse marad a mi törzsi titkunk, magányos magyar versolvasóké…

Telünk, tavaszunk…

Hogy milyen lesz az atomtél, azt – mielőtt még a svédek rájöttek, kiszámították volna – Madáchtól és Vörösmartytól eléggé pontosan és érzékletesen tudtam.

„E vérgolyó napod” – mondja Lucifer az egyenlítőn is fázkodó Ádámnak, s ma már tudom, hogy a Nap „kihűlése” az atmoszféránkban elterjengő szennyező anyagoknak lesz majd tulajdonítható, elkerülhetetlenül egy kisebb-nagyobb atomháború után… Ennek az atomtélnek egy lehelete csap meg a Vörösmarty-sorból is: „A föld megőszült…”

Másik szép évszakunk, a kikeleti – amely oly elválaszthatatlan a sok szép madár szavától –, egy lényegét meghazudtoló jelzővel tűnik majd el a földről.

Néma lesz tavaszunk.

Ezt meg Nemes Nagy Ágnesből ismerem. Bár ő némi szakmai tartózkodással viseltetik e kifejezéssel szemben, túl poetikusnak tartja. Nem költő tollára valónak. „Az ökológusok egyik szakkifejezése ez, a madártalan, állattalan tavaszt jelenti, a természet kihalásának egy stádiumát.” Egy természetvédő film láttán ír róla. S hozzáfűzi keserű vigaszképp: „a néma tavasz némaságát emberi fül már nem fogja hallani, lévén az ökológiai lánc megszakítása hamarabb pusztító az emberre nézve.”

Ökológia

Gyerekkoromban még úgy néztem a fákat, mint az élet megannyi diadalmas, boldog zászlóbontását. A házunk előtt Váradon a hársfákat! Nem tévedtem. Kivételes fák voltak azok. Később, amikor verseket olvastam, felbukkantak egy versben az én fáim, Ady versében („Poros a hosszú hársfasor, Holdfényes a püspöki udvar…”) Ez a vers igazolta utólag a rangját gyerekkori bámulatom tárgyainak… Ősi rangját, mondhatnám, hiszen a vers akkor íródott, amikor én még nem voltam.

És vajon mégis nem ott kezdődött-e az Élet, abban a lételőtti, fülleteg, bódító hársfaillatban? („Akkor a hársak épp szerettek, S eső után szerelemszag volt.”)

Én emlékszem még arra az időre, mikor minden fában ott volt egy ojtásnyi a paradicsomi Életfából. És még a fadöntés is az emberhez és a fához egyaránt méltó küzdelem volt, afféle nemes küzdelem, mint vadászaton egy vadkan elejtése…

És most úgy nézek a városi fákra, mint gázhalálba menetelőkre. Szégyenkezve és tehetetlenül.

Rab oroszlán

Pesti regény. A két háború közti Pest úgy van benne, mint az Édes Annában a budai negyedek. Mind a két regényben a vidékről idekerülő sorsok robbannak, vagy akarnának robbanni. Mert Vágrándy tanácsos úr, a „rab oroszlán” csak hajtogatja az első fejezetben, hogy „én egy vidéki vadállat vagyok” – a végén beleszokik Pestbe, nem tép szét senkit. Pedig, mint vidéki vadállat, hirdeti is a párbaj-kódex morálját, tehát onthatna vért is, mindenesetre kevesebb büntetőjogi felelősséggel, mint szegény Édes Anna.

Különben is, ki dönti el, hogy ki az igazi agresszív: az oroszlán-e vagy az állatkereskedő, aki az oroszlánt ketrecbe dugja és eladja? A regény címe már arra az erőszaktételre utal, amelyet a civilizáció követ el az állatok királyán.

Bámulom Móriczot ennek a regényének az első oldalaiért. A rabságba ejtett természeti erők példáját mondja el itt is, de nem jelképes oroszlánokkal, hanem valóságos fákkal. A vegetáció csendes elvegetálását…

Tárgyszerű puritánságában Móricz itt szinte verespéteri, nagylajosi.

Így kezdi a regényét:

„A fák tövén, az aszfaltban félméteres sugarú vasrácsok. Sűrű rács, nyolc karika, át meg átbordázva. Alatta kemény a föld, száraz, soha egy csöpp nedvességet nem kap, csak az esőben, mint a falusi parasztfák. Csodálatos, hogy mégis élnek. Vágrándy tanácsos úr felnézett a fa sűrű repedésekkel szőtt háncsán túl, fel a lombkoronába. Egész szépen kilevelezett. Újra lepillantott a vasrácsra, alatta tele van papírral, szivarvéggel, gyufaskatulyával és más szeméttel a szürke, száraz földkarika. Ebből él? Az ember nem érti. Még ha eső jön is, csak ez a méteres kör van szabadon, hát honnan vesz táplálékot a fa szétágazó gyökérzete, hiszen kővel van borítva az egész környék, s az eső fölöslege nem szivároghat le a talajba, hanem elfut s a csatornanyílásokon menekül ki a városból…”

Az ökológia magyar történetében számon tarthatjuk ezt a lapot.

Ja igen, még azt is írja Móricz, a pesti fák szívósságán és reménytelenségén tovább meditálva:

„Itt autók teremnek, nem gyerekek.”

Mikor írta ezt?

Copyright 1936 by Athenaeum.

Ércnél maradandóbb

– Talán a piramis? Mégis.

– Ugyan! Belepi a homok.

– Horatius költészete? Oly hittel írta: Exegi monumeuntum.

– Ne röhögtess!

– Igen, megvan! A műanyag. Egy eldobott nejlonzacskó ott fog röpködni az eszkimó szín örök (atom) telében, hírmondóként, hogy élt itt egy species, amely létrehozta ezt az elpusztíthatatlan (még általa is elpusztíthatatlan) művet a tanúk nélkül maradott Mindenségben.

Az elemek exkluzív rendszere nem hajlandó visszafogadni a fattyút.

A Teremtés művét megváltani

Terry McLuhan könyvében olvasom egy indiánvezér (Young Chief volt a neve) beszédét, amit 1855-ben tartott, amikor a Walla-Walla-völgy indiánjait három rezervátumba szorították. Még csak nem is a népe, hanem a megsebzett, fenyegetett Föld nevében beszélt: „A Nagy Szellem teszi, hogy rajta fű és fa nő és gyümölcs terem. Belőlem lett az ember is. Az embert azért hozta létre a Nagy Szellem, hogy ő ügyeljen a föld teremtményeire, hogy egyik a másiknak kárára ne legyen.” Világos ökológus beszéd, környezetvédő hitvallás, természetfilozófia. Kár, hogy Isaac Stevens, Washington állam kormányzója, aki ezen az indiánnagygyűlésen elnökölt, nem szívlelte meg ezt a szót. Az Egyesült Államok kormányai által szisztematikusan szétszórt, megnyomorított, kiirtott indiánok egy olyan evangélium letéteményesei voltak, amely ma nem kevésbé látszik aktuálisnak, mint ama másik, amelynek nevében és amelynek ellenére az indiánokét elnémították.

A többi néma csend

Képzeletem egyik „állandó színpadán” a sok közül – amelyeken a soha meg nem írandó színpadi műveim nonstop próbái folynak zárt ajtók mögött – bár mondhatnám úgy is, talán találóbban, hogy a tudatom „szimultán sakktáblái” egyikén – évtizedek óta készülődik egy dráma. Fel-felfénylik az unalomig ismert fehérre meszelt szobabelső (cella-belső, siralomház-belső), hallom a párbeszéd töredékeit (és nem lehet tudni, hogy igazából vajon milyen nyelven hangzanak), beleélem magam a három figura valamelyikébe (várandós asszony vagyok, filológus kispap vagyok, népem renegátja vagyok), és tudom, hogy az intermittáló fény, ami kápráztatja a szemem: egy süllyedő kultúra S.O.S. jele, hogy a párbeszédtöredékek: megannyi utolsó üzenet (egy anyanyelv mondja – mondaná! – a magáét, mielőtt torkára forr a szó és holt nyelv nem lesz belőle), és tudom – hogy hiába – egyik szereplő bőrébe bújva sem bírom feltartóztatni a végzetet…

Bizony van már vagy két évtizede, hogy hallottam – akkor azon frissiben – nagyszerű párizsi barátom, Jean-Luc Moreau történetét, akinek sikerült valahol a Szovjetunióban átbeszélgetnie egy éjszakát egy kihalt nyelv egyetlen túlélőjével. E „csillagos órának” csodájában ki tudja, mi is az ámulatra méltóbb? Az a tragikus-magányos személyiség-e, akiben intenzív öntudattal felragyogott az elenyészett kammasz nép memóriája, avagy az akkor még diák Moreau-Mezzofanti hihetetlen nyelvi mindentudása? Vagy éppen az, hogy Teremtő-tudja milyen mélységekből indult-s-motivált két élethivatás megtalálta egymást búcsúkommunikációra egy nyelv pótolhatatlan, pazar rendszerében.

Volt valami magasabb Sorsra valló ebben a találkozásban. Nem kell vernegyulai fantázia hozzá, hogy a szovjet–kínai határra száműzött finn-ugor nép hírmondója helyett Amerika egyik őslakos népének hűlt helyén képzeljük el a találkozást egy „utolsó mohikánnal”. A Kárpát-medencében egy utolsó venddel vagy magyarral.

Mióta ezt a történetet hallottam, tehát évtizedek óta gyűjtöm, vásárlom, olvasom kihalással fenyegetett népek folklórját. (És melyik nép mondhatja magáról, hogy örök életű volna? Melyik? És melyik emberiség?) Meglehet, hogy a magyar lélekben oly elevenen élő nemzethalálösztön hajtott efféle tematika felé. Ám ha emlékeimben kutatok, első francia olvasmányaim között ott találom Paul Valéry szövegét a Variétés első kötetéből a tenger mélyébe merült kultúrákról. Máig is betéve tudom ezt a passzusát. És a gyászom a büszke ninivei, athéni, alexandriai vagy katár civilizáció halálán nem sokkalta nagyobb, mint az, amellyel megsiratom az oly nemes Ishi nevű indiánt (múzeumőr lett belőle egy etnográfiai múzeumban és élő múzeumi leltári darab), akivel szintén egy nagy múltú és sokat ígérő civilizáció szállt sírba mindörökre, mindenestül.

Mintha a mi világtörténelmünk fonákját látnánk: sóval bevetett Karthágókat, letarolt őserdeivel együtt lélegző, tüdejét veszítő „szomorú trópusokat”, fakuló Gauguin-színeit az elveszett paradicsomnak.

A tragikum teljét én ma már nem is annyira az áldozatok sorsában vélem felismerni, hanem az ún. „győztesekében”. Ahogy Euripides sem győzött inteni ilyesmire a Trója alól hazahajózó görög vezérek sorsát megmutatva. A győzelem öntelt hübriszét – mely további trójai háborúk veteménye lehet – büntették bennök az istenek…

Nem kell a görögökig visszamenni. Látva láthattuk: a hatalom szupervolta semmire sem garancia.

A Szovjetuniónak szinte percek alatt bekövetkezett (ciorani szóval) dekompozíciója csak azt lepte meg, aki nem olvasta idejekorán Paul Valéryt, aki jó hetven évvel ezelőtt írott tanulmányában a végzet ugyanazon balcsillagára mutatott föl a győztes Franciaország, Anglia, Oroszország fölött, mint amit láthattunk egykor Elam, Ninive, Babilon fölött (kiemelés – mint mondani szokás – Paul Valérytől). S így folytatta ezt a gondolatmentét a XX. századi történelem legkisebb és legnagyobb civilizációkat egyaránt megőrlő malmairól: „A történelem szakadéka eléggé tágas minden nép számára. Érezhetjük, hogy a civilizációk törékenyek, akár az élet. Azok a körülmények, amelyek Keats és Baudelaire műveit a Menandroséi mellé utalják, már egyáltalán nem elképzelhetetlenek: az újságokban állnak.”

Igen, a mai újságokban is.

Tulajdonképpen ide akartam kilyukadni. Mert a régtől kísértő drámatervet és a még régebbről kísértő elmélkedéseket a civilizációk haláláról az lobbantotta föl bennem, hogy a mai La Repubblica kulturális oldalán riportot olvasok egy guatemalai asszonyról, és ahogy ezt az asszonyt az újságíró – Daniela Pasti – leírja, meg ahogy őt a fényképe mutatja: hajszálra olyan, amilyennek az elnémuló népről szóló drámám hősnőjét elképzeltem, s a legelső oldalakon jellemeztem. (Minden drámatervemből – a legreménytelenebbekből is – azért elkészülnek a legelső és a legutolsó oldalak.) Így kezdődik az olasz lapban a cikk: „Az ellenállás és a heroizmus megtestesülhet egy harminckét éves írni-olvasni se tudó asszony lélekkel teljes mosolyában…” S amit utána a várandós anyának a magzatával folytatott beszélgetésből idéz, szintén megtalálhatja párját régi jegyzetpapírjaimon, amelyeknek sarkában két betű utal a drámatémára: H. Ny. (Holt nyelv.)

Paul Valérytől idejekorán megtanultam, amit mai példák is mutatnak, hogy a birodalmi nagyság nem garanciája semminek. Még a túlélésnek sem. (A Variétés legelső köteteinek legelején írt erről, még az első világháború végén, a békét arrogánsan diktáló győztes nép szorongó fiaként).

A dráma logikájával – mely számomra bizonyító erejű – szívesen nyomoznék abban az irányban, hogy hátha a kisebbség inkább lehet a megmaradásnak garanciája. Vagy az elmúlás méltóságának a garanciája. (Kis Romulusnak nemcsak a birodalmi világvége gyatra, az ő szelleme is az.) A Tiszták maroknyi seregének a látása is tiszta. A La Repubblica riportja sorolja a guatemalai asszony családjának módszeres kiirtását. Az anya halálát (vasfogókkal tépték darabokra), az apáét (az elfoglalt spanyol követség épületében égett el elevenen) és a többiekét sorban. Nagy volt a család.

Ezekben a tortúrákban vajon milyen vigasztaló üzenetet suttogott a szenvedőknek a velük együtt szintén halálra ítélt kultúra?

Bihari Sándor régi versének egy-két sora merül föl bennem. Azt hiszem, 56 utáni időkről szólhatott:

A dráma: a fuldokló gondolatok hirtelen vakító luciditása. Vajon egy nyelv (egy kultúra, egy nép) utolsó pillanatában (mielőtt torkára forr a szó) felfoghatjuk-e azt a fényjelet, amelyben megjelenik az illető nyelv (kultúra, nép) kristályszerű Világmindensége?

Amelyben benne VOLT. Amelyikben otthon VOLT.

Hódolat Amerikának

Ha egy eszményi amerikait kéne választanom feltétlen tiszteletem tárgyául (abban az értelemben, ahogy Emerson a „reprezentatív férfiaknak” a kultuszára tanított meg egykor), lehet, hogy nem Reagan elnököt választanám, talán nem is Cartert, nem is az ő elődjét… hogy is hívták? – pedig választhatnám őket, hisz mindegyikükre százmillió ember adta voksát – s már nem választanám Edisont sem, akit gyerekkoromban csodáltam: nekem senki mással össze nem téveszthetően Ishi a választott eszményi amerikai emberem, a Yahi törzs utolsó tagja, akinek érzékszerveink számára felfoghatatlanul sugárzó erkölcsi nagysága mindenkit, aki környezetébe került, felemelt emberi mivoltában – és megrendített fehér emberi mivoltában…

Fából vaskarika

Volt néhány nép a földön, amelynek a mitológiájából hiányzott a tiltott alma megevésének a bűntudata, és ugyancsak hiányzott a földi Paradicsomból kiűzetés traumája. Ezek a népek zavartalan egyetértésben éltek a természettel, és nem ismerték a szerelem kölöncét: a szégyenérzetet.

Ezek a legbiztatóbb evangéliumot susogó népek ma már nincsenek többé.

Miután az európai kultúra (és ennek fattyúhajtása, az amerikai kultúra) nevében ezeket a népeket sikerült kiirtani, most megpróbáljuk feltalálni mi – diadalmas civilizációnkkal szembefordulva – a Föld minden élőlényének életlehetőséget biztosító ökologikus gondolkozást (mert ezt most már muszáj feltalálni saját jól felfogott érdekünkben), és megpróbáljuk felszabadítani – évezredes gátlásrendszerek romjaival lelkünkben – a szerelmet.

Félő, hogy ez nekünk nem fog menni. Sem egyik, sem másik.

Szív kéne hozzá. És nem ilyen konkvisztádorszív…

A Mount Palomar után: egy rezervátum

A Napló. Megint a Napló…

Bámulatra méltó írói (és ki tudja: asztronómiai) teljesítmény ez a néhány oldal is, amelyen Márai Sándor leírja benyomásait, bepillantva egy tágabb horizontú mindenségbe.

Most látszik, hogy nem volt hiába a hatalmas írói életműve során kifejtett erőfeszítése a zaklatott és talányos családi, társadalmi és lelki jelenségeink rögzítésére – amit annyi bravúrral csinált –, az ötvenkötetes stílusgyakorlat meghozza a gyümölcsét. Mert lám, éppen ebben az elme-oltó konfrontációban – ahol más író leesett állal hebegne-habogna – Márai bírja szusszal. Mindig van közölnivalója. Pontos, meglepő észrevételeket tesz, amelyek – ki tudja? – még talán érvényesek is lehetnek.

Nem is csupán a galaxisok mozgásában kajánul felfedezett erotikára gondolok. („Egyes galaxistestek ölelkeznek, egymásba fonódnak, szenvedéllyel vonaglanak.”)

Inkább arra, amivel – szinte minden összefüggés nélkül – zárja ezt az „űri szemlét”. A Palomar-hegyről lejövet váratlan témaváltással, az egyik utolsó indián rezervátumról közli észrevételeit.

Ádám fedezi fel így – közvetlenül az űr-jelenet után – az eszkimólétet. Úgy látszik: ez a kettő nagyon összefügg. Az a bizonyos kanti „csillagos ég fölöttem” és az ember dekadenciája, a törzsi (vagy emberiség-) szintű vegetálás.

Szomorú trópusok

A nép karaktere teljesen megváltozhat, ha szembe kerül a genocídium fenyegetéseivel. George Brigg Grimel írja egyik indián törzsről szóló könyvében (Blackfoot lodge tales), hogy az észak-amerikai indiánok legendás hallgatása, rezzenetlen tekintete, az, hogy talán már mosolyogni se képesek, egyáltalán nem alaplelkületükből következik, hisz valamikor vidám, tréfás természetük volt, s ismerték a kitörő nevetéssel elszabadult jókedvet…

Csak miután észbe kellett venniök, hogy megkezdődött a következetes hajtóvadászat rájuk, és hogy ami jön, az mindig csak rosszabb lehet, csupán e felismerést követően bénultak meg a nevetőizmaik.

Kissé elsárgult újságlapok…

Mintha a szívét nyomó kövek közül egy – legalább egy – lehengeredett volna, mert boldog elégtétellel nyugtázta Illyés egy régesrégi Népszabadság vasárnapi mellékleteként közölt kolumnás tűnődése során, hogy a kurd nép viszontagságos balsorsa szerencsés fordulathoz ért – legalábbis az Irakban élő harmada most már boldognak mondhatja magát –, ugyanis „az Irakban élő kétmillió kurd most ér küzdelme végére, hogy a területi autonómiát és a külön parlamentet megkapja”.

Kissé elsárgult újságlapok. Mikorról? Még azon frissiben tehettem be ebbe az Illyés-kötetbe. A vasárnapi mellékleten nincs feltüntetve dátum. Zelk Zoltán még élt; két szép új verse van ugyanezen az oldalon. Veres Péter már nem élt; Illyés, cikkében, múlt időben említi őt. Tehát a 70-es években jutott ilyen szépen egyenesbe közmegelégedésre, az iraki kurdok sorsa. Tizenöt éve? Húsz éve? A szépreményű nép most megint épp szétszóratik és mészároltatik. Nem is említi senki az autonómiáját vagy a parlamentjét, hanem csakis a kiirtatását, endlőzungját.

Lám, Illyés Gyula is, váteszünk, mily megnyugodva beszélt még nem is oly túl rég, az üldözött nép jövőjéről; márpedig hogy illúziókba lovallja magát, attól megóvta őt aggodalmas természete, depresszióra hajlandósága, történettudó bölcsessége – pláne, ha fenyegetett népek sorsáról volt szó. Nem kiáltotta, hogy vigyázz! a demokratikus garanciák, amelyeket egy többség ad a kisebbségnek, tiszavirág-életűek is lehetnek. S ki tudja? nem lesznek-e épp a garanciák egy genocídium taktikai előjátékai…?

Kurdvadászat

Mint oroszlánvadászat, szarvasvadászat, fókavadászat. Ez is van. Kurdvadászat.

Ott áll a vonaton velem szemben ülő utas újságja címlapján: Caccia al Curdo.

Egy emberfajtát vadásznak le.

Mire a vadászat befejeződik, megölnek belőlük… Mennyit? Rekordszám lesz, még az egyre megszokottabb népirtások között is gondolattal alig felérhető rekord. A megrendülésem se bír lépést tartani a hekatombák statisztikai adataival.

Rákóczi Ferenc gyönyörű arcát próbálom magamban felidézni. Ezer Rákóczi Ferencet, tízezret, százezret. Hány százezret? Kis Rákóczikat, még Munkács várából. A Mányoki-képről ismerőset. A rodostóit, faforgácsokkal szürkülő szakállában.

Illyés írta egyszer, hogy „szép-kurd királyfi nagy Rákóczi Ferenc”.

Félmillió Rákóczi Ferenc fekszik most kiterítve.

(Egy hét múlvára eltűnnek a kurdok az újságok első oldaláról. Sehol se lesznek.)

Másnap, már Triesztben

Újsághír. „A Biztonsági Tanácsnak azok a tagállamai, amelyek maguk is nagyszámú kisebbséggel rendelkeznek – itt egy európai és egy ázsiai országot nevez meg az olasz lap –, ellenzik a fellépést a kurdok érdekében.”

Nehogy feszélyezze majd őket, amikor a maguk kurdjait készülnek irtani.

Ha van a kurdoknak Vörösmartyjuk, mekkorát tévedett. A sírjuktól egyes népek eleve távoltartják magukat.

Álmenetek

Baszk fiatalok tüntettek a hozzájuk telepített atomerőmű ellen.

Az újságcím alatt a fénykép. A tüntető fiatalok hátulról, kezük a tarkójukon. Gépfegyveres rendőrök hajtják őket.

Így mennek át a baszkok az atomkorba.

A fénykép ismerős – ős-negatívja ott van a történelmi tudatunk mélyén. Így mentek át a zsidók Rómába Kolosszeumot építeni, és diadalívet Titusnak. Így mentek át a renitenskedő pogány magyarok is a kereszténységbe.

És most lásd a Kolosszeum romjait.

Ne is annyira a múlt monumentumát lásd benne. Inkább láss benne előképet.

Genocídium

Pontos definíciója eme századunkban egyre gyakrabban előkerülő szónak Aranytól való: faj, melynek puszta léte lesz a főbenjáró bűne… Úgy van versbe szedve, mint holmi bevágnivaló iskolai memoriter:

Adalék a Nyelvtörténeti Szótárba egy ige értelmének eltorzulásához

Megtisztítani (valamely területet).

– Újabban lelkiismereti aggály nélkül használják ezt az igét a politikai (újságírói) nyelvben, s jelenti az ott élő őslakók vagy valamely népcsoport elűzését s esetleg kiirtását.

– a MEGTISZTÍTANI ige ilyetén használatát Lengyel Menyhért észleli először 1939. október 22-én. E napon jegyzi fel amerikai naplójában:

„A legszörnyűbb cím egy magyar lapból: A németek folytatják a Visztulától keletre fekvő terület megtisztítását a lengyelektől.”

Egy vers – egy emlék

A Kortársban Illyés verse: Koszorú.

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor…

Az élményt, amelyet e törökkori emlék színeibe öltöztet itt Illyés, a személyes élményét – azt hiszem – ismerem. Még a negyvenes években mondta el, hogy ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton…

Jung az elnémulásban idegen uniformis láttán az atavisztikus kollektív emlék bizonyítékát látná.

Az én fundamentalizmusom

Egyetlen kultúra felsőbbségére sem bizonyíték az elterjedettsége, pláne nem az elterjesztettsége, kiváltképp nem az általa megsemmisített kultúrákkal szemben.

Titus diadalíve Rómában nem bizonyíték a jeruzsálemi templomban odaégett szent írásokkal szemben. A Korán nem múlta fölül bizonyítottan az alexandriai könyvtárral füstbe ment párszáz görög tragédiát. Az amerikai szórakoztatóipar szökőárja elöntheti az országot, de ha megszólal egyetlen elsüllyedt harang, egy Weöres Sándor-vers…

– Hát megszólal? – kérdik mosolyogva az új Titusok és Omár kalifák.

Isten kezében? Pajkos gyerekek kezében?

A Kéz, amely nagyítólencse alatt a hathetes embriót mutatja, oly óriásinak tűnik, mintha a pár milliméternyi élőlény – akinek már mindene megvan, ami 60-70-80-100 éves földi pályájának végigfutásához szükséges – most az Isten kezében volna.

Ezzel akarja a fénykép bizonyítani, hogy a bármily korán végzett küret: gyilkosság, bűntény…

Ugyanez a fénykép bizonyíthatja ennek az ellenkezőjét. Ha e ceruzahegynyi homunculus létének megszakítása egyenértékű az emberöléssel, akkor – ki tudja? – egy ereje teljében levő felnőtt ember megölése sem több, mint ezé az elhajtott szegény kicsi féregé.

Hogy is mondja Shakespeare a tébolyult világról szóló Lear király-tragédiájában?

„Mik a legyek a pajkos gyermekeknek, az vagyunk az isteneknek mi: mulatságból öldösnek le bennünket.”

A földgolyón rezsgő népek – például a magyar nép – egy királyné számára is csak efféle kellemetlen bogár: „csak szúnyogok” – mondja Gertrudis rólunk.

A szúnyogirtók felhőiben végezzük.

Herder 1.

Tegnap nagy vita Mesterházinál. Fekete Gyula volt ott, s a könyvéről beszéltünk, amelyet a Népszabadság támad.

A Népszabadság újságírói megteszik azt a gyanús szívességet a gazdáiknak, hogy a népszaporulati kérdésekben való ingerültségükkel olyan látszatot teremtenek, mintha a magyar nép eltűnése kormányprogram volna.

Folyik a találgatás: az, vagy nem az?

Herder 2.

A Népszabadság újabb állásfoglalása a népesedésvitában. Semmiféle pesszimizmusra nincs ok: elméletben a fiatalok szeretnének gyereket, több gyereket. Tehát ha lesz módjuk szülni (ha lakásuk lesz), fognak is szülni. Különben is: Svédország példája is azt mutatja, hogy a gazdagodás folyamán egy-egy periódusban csökken a népszaporulat. Bízzunk ebben a periodicitásban: ha csökken, akkor majd egyszer növekedni fog.

Lényegében: bízzunk a természet erejében, vagy a Gondviselésben, vagy Bergsonban…

„És ki tagadhatná, hogy a népszaporulat állásáról időről időre fellángoló vita bizony nálunk is felszínre dob eléggé el nem ítélhető nacionalista szenvedélyeket és tendenciákat.”

S ha nem dobná fel, majd feldobják az efféle cikkek.

Pandora szelencéjét nyitogatva

Én nem értem a búsmagyarok optimizmusát.

Folyton idézik a költői telitalálatokat, váteszeink vízióit a sírról, hol nemzet süllyed el, az ítéletet, amelyet alliteráció ver kemény fejünkbe: „halj magyarán föld maradék magyarja!” – és közben nem akarják tudomásul venni a tényt, hogy ez egyáltalán nem képtelenség, ez csakugyan így is lehet. Honnan a titkolt hitük a nemzet halhatatlanságában? És épp a jóslatok ellenére? Mintha a szó nem épp arra szolgálna, hogy közelebb szólítsa, amit néven nevez. Talán abban bíznak, hogy a kimondott rossznak megszűnik az ártó hatalma? Hogy a tökéletes kifejezésben a Végzet kiéli magát?

Mintha a versek zenéjére táncoló kígyó elhullatná a méregfogát. Miféle fordított babona ez, vakmerő bizalom az Előimádkozott Rossz irgalmában?

Ami a történelemben valóban rendületlen

Csodák csodája!

Megszületett Strasbourgban a kisebbségi nyelvek chartája.

A második pontjában így szól:

„A felek kötelezik magukat, hogy elhatárolódnak – amennyiben ezt eddig még nem tették – mindennemű jogtalan megkülönböztetéstől, korlátozástól…”

A harmadik pontjában:

„A felek kötelezik magukat alkalmas intézkedésekkel annak előmozdítására, hogy kölcsönös megértés legyen az ország valamennyi nyelvi csoportja között, és ezzel együtt különösen is kifejezésre jusson a tisztelet, megértés, türelem a regionális vagy kisebbségi nyelvek iránt a nevelésben…”

A chartát aláírta Németország és néhány kis ország: Ausztria, Dánia, Finnország, Magyarország, Liechtenstein, Luxemburg, Málta, Hollandia… Ciprus.

Elzárkóztak az első világháborús antanthatalmak: Anglia, Franciaország, Olaszország, Oroszország, valamint a trianoni békével nagyobb magyarlakta területeket bekebelező kisantant államok.

Törékeny népek közt

Megszoktuk az afféle dicsekvést, hogy lélekszámához viszonyítva milyen sok nagy szellemet adott a magyarság.

Lélekszámához viszonyítva minden nép messze minden elváráson túl produkált. Mert a lélekszám (ami statisztika) nem meghatározója az alkotó szellemnek, és e kettő nincs mennyiségi összefüggésben egymással. Még ha egyetlen egy alkotó egyéniséget sem tudna fölmutatni egy nép, akkor is bámulatra méltó szellemi teljesítmény, hogy létrehozta önmagát, tehát életmódját, vallásos hiedelmeit, erkölcsét, pedagógiáját, meséit, dalait, a füvei gyógyhatásának javasasszonyok hosszú generációin át továbbadott tapasztalatát, és hogy vannak ünnepei és rítusai, táncai és, hogy tudja, mint segítse az újszülöttet világra, és hogy s mint lehet megadni szépen a módját a fiatalok egybekelésének és hogy van szava, amit a halott égetése vagy eltemetése pillanatában ki tud mondani, és hogy ismeri a vadállatok s pláne a már általa megszelídített állatok természetét, hogy nem hiába reméli, hogy az elvetett mag kikel, mert a tavasz tizenkét holdváltozás után visszatér, és hogy sikerült a fülledt promiszkuitásban leledző testvéreket, felmenőket, lemenőket, vérrokonokat rákapatni arra, hogy egymással lehetőleg ne közösüljenek… Minden nép, törzs, horda az alkotó szellem teljesítményeinek bámulatra méltó csodáival szolgál.

És még nem is említettem a nyelvet, e külön is legtalányosabb csodát, ezt a megannyi sikeres megduplázási kísérletét a látott, sejtett, álmodott világnak, s a minden egyes nyelv rendszerében – a látszólag legkezdetlegesebben is – benne rejlő sajátos elvű világszemléletet, filozófiát…

S a szellemnek mindazt a receptív, fürkésző, leltározó, megőrző, intuitív alkalmazkodókészségét sem említettem, amely minden egyes nyelvnek beláthatatlan perspektívát biztosít a pontos kifejezés és az ennél még ezerszerte pontosabb költői fantázia szolgálatára.

Hazafelé, Váradra

Ady – nemcsak a Magyar jakobinus dala, nemcsak a Dunának-Oltnak egy a hangja, nemcsak az eszme-barrikádokra szólítás, hanem ő az, aki a csucsai kerti teraszról nézi a Sebes-Körös szűk völgyében a folyóval egy irányba futó tömegeket, a román betörés elől menekülőket – szinte lenyújtott kezével elérhető távolságban tőle (mintegy páholyból) – és azt írja: „néma dzsin ül büszke torkomon”.

„Néma dzsin” – hogy rímel ez arra a „néma kín”-ra, amelynek kimondásához a jogot Illyés – illúziótlan lucidus próféta-látással – jó előre vindikálta magának a felszabadulás utáni évtizedekre.

Az ötvenes évek elején – baráti közbenjárások kivételes eredményeképpen – meglátogathattam anyámat, súlyos betegségében, a határ túloldalán. A sötét éjszakai vonaton összekerültem Huszárik Zoltánnal. Úgy rémlik, Ladányig mentünk együtt. Egy faluról beszélt, ahol az emberek megnémultak. A gyerekek nem felelnek a tanítónak, az öregek végszó nélkül halnak meg. Huszárik – egyszer majd – filmet akar róluk csinálni. „Képzeld el, végre egy igazi némafilmet.” Hozzá bizalommal vannak – mondta még –, ha ő szól hozzájuk, csillogó szemmel hallgatnak. Különben apatikusnak látszik a némaságuk.

Emlékszem, Szolnoktól Arany János-balladákat idéztünk, melyikünk tud több olyan sort, ahol Arany a némaság tüneteit írja le. „Szó benn szakad…” stb.

Symphonia hungarorum

Néha úgy képzelem, hogy azok a hittérítő papok, akik tűzzel-vassal és katekizmus-magoltatással terjesztették a kereszténységet Magyarországon, titokban szerelmesek voltak a pogányságnak bűn nélkül szerethető megjelenési formáiba. Hogy valami ODI ET AMO hozta őket ide.

Az éjjelente darálókövet forgató cselédlány éneke megütötte a velencei Gellért és a német Walter fülét – így mondja a Szent Gellért-legenda. Hogyhogy ez a semmi pillanat ilyen emlékezetes lett? Hogyhogy nem tűnt el a futó benyomások végtelen sorában? Én úgy hiszem, hogy Gellért épp ezért – egy ilyen pillanatért – jött Velencéből Magyarországra. És most beteljesedett számára valami valami pusztai nosztalgia. Utána már jöhetett a következő legendás pillanat. A vértanúsága a Kelen hegyén.

A hittérítőt ellenállhatatlanul vonzza az egzotikus kultúra, amelyet felfedez, meglát és megsemmisít. Az indiánok paradicsomi pucérságának ő akar lenni az első és utolsó tanúja. A konkvisztádorok nyomában sietve indul ő is, a boldog meztelenek közé, egy hajórakomány szent-olvasóval, perkálszoknyával és klottgatyával.

Gellért, a legenda szerint, reggel megajándékozta a nótázó cselédlányt.

A két meghatott hittérítő – Gellért és Walter – nyilvánvalóan szégyellték egymás előtt meghatottságukat.

– Szimfónia! – mondják csúfolódva, hiszen a daráló nyikorgását csak csúfolódásból lehet hangszeres zenének mondani.

Amikor aztán Gellértet a magyarok bedugták abba a szörnyű szöges hordóba és legurították a róla elnevezendő hegyről – vajon milyen zenére nyílott meg számára a pálmás Paradicsom?

Költők optimizmusa

Így írta Ady 1914-ben. Méghogy a Föld nem tud futni? Így vélte Ady, a nagy derűlátó? Ha-ha! Hiszen hat év múlva kiderült, hogy már nincs meg az ország sem. A fele se. A Föld is tudott futni. Az csak igazán! Négyfelé futott köröttünk.

Még a kivándorlóknál is jobb formát futott Trianonban az ország földje.

„Nem megy a Duna, ittmarad…” – így írta Illyés 1945-ben.

– Optimisták voltak ezek a mi váteszeink – mondja a csallóközi magyar és dudorássza magában az európai szürrealizmus egy korai remekét:

Külalak: jeles

Márton Áron óvó szava eljutott-e a béketárgyalások idején a nagyhatalmakhoz? Erdély legfelelősebb magyar reprezentatív emberei írták még alá. Vásárhelyi János erdélyi református püspök is. Arra kértek (volna) garanciát, hogy „Kelet-Európának ezen a kényes pontján is megvalósuljanak a tartós béke és az alapvető emberi jogok biztosításának a feltételei, s megvalósuljon az a cél, melynek eléréséért a nagyhatalmak oly kimondhatatlanul súlyos áldozatokat hoztak.”

A Magyar Nemzetben olvasom a beszámolót, hogy mi lett a sorsa ennek a szívszorítóan reménytelen szót-emelésnek.

A háború utáni bizalommal teljes rövidke korban a történelem rossz tapasztalatai alapján szorongó, vészlátó erdélyi magyarság szava – írja a lapban Fülöp Mihály – csakugyan eljutott az illetékesekhez. Teleki Géza adta át a levelet. Talán azért bízták rá, mert erdélyi ő is, és mert apjáról azt mondta Churchill, hogy Teleki Pál számára mindig ott lesz a szék a béketárgyalásokon.

Válasz? (Keresem a legkifejezőbb magyar szót arra, hogy nincs válasz.) Válasz: nuku.

Most viszont előkerült a Foreign Office-ban készült belső feljegyzés. Ebben a rokonszenv jele felcsillan: elismerik a szövegezőknek, ó nem az igazságát: „A magyarok részéről elismerésre méltó, hogy az ügyüket érthető módon terjesztették elő, tisztán legépelve, jó minőségű papíron…”

Szépen megfesthette volna Madarász Viktor vagy Gyárfás Jenő a jelenetet: valamelyik kolozsvári plébániahivatalban egy öreg Remingtonon pötyögtetik Erdély magyar püspökei (hisz itt találták fel Európában az Ökumenét) az emberi jogokért esdő imájukat az égi és ninivei nagyhatalmakhoz. Sűrű radírozgatásuk közepette fontolgatnak meg minden szót, amíg eljutottak a dátumig: Kolozsvár, 1946. április 29.

Majd olyan messze van már ez is, mint a Hunyadi László búcsúja, a Zrínyi és Frangepán a siralomházban, a Dobozy Mihály és hitvese, s a többi magyar clair-obscur…

Csonkatornyok

Ha Kötegyánnál lépjük át a határt, Szalonfához közeledvén egyszerre csak feltűnik a Csonkatorony.

Gyerekkoromban nem győztem kérdezgetni: miért csonka az a torony? Első pillantásra messziről, a vonatablakból, szinte csalódást okozott, mert csakugyan csonka volt, kiáltóan csonka, szomorúan alacsony. Sisakja sincs. És talán nincs teteje sem.

Pedig az a tagbaszakadt alapozás micsoda égig érő épületet ígért.

Leégett? Háború vitte el a felső részt? Vagy talán fel se építették?

Ami hiányzott belőle, kérdő- és felkiáltójellé lett, de ez már csakugyan az égbe bökött.

A torony nemcsak kő volt, tégla, malter, hanem Arany János is. Anyám súgta: ez az ő tornya. Már ismertem a Toldit meg a Családi kört. És az a bagolyrikoltozás, amit álmomban is hallok, már tudtam, erről a toronyról jön…

Így lett ez a nagyszalontai torony az én mitikus Bábeltornyom, amely egy elmulasztott nagy műre emlékeztet.

A, Á, B, C, CS, D, DZ, DZS, E, É, F. Eddig tart a lexikon. Ezek a betűk fényeskednek a borítólapon. A legszebb alapozású művek egyikét tartom kezemben mindabból, ami csak megjelent magyar nyelven az elmúlt fél évszázadban, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetét. Hat esztendeje adta ki Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Úgy emlékszem, méltatták nálunk is illően, de most, hogy azóta nem sorjáznak nyomában a többi kötetek, más fényt kap ez a polcon árválkodó könyvem, amely mellett helyet hagytam még háromnak.

S ebben a fényben egyre ragyogóbbak lesznek rendkívüli értékei. Kezdjem a legszubjektívabbnál? Napok óta egyfolytában olvasom, mint régen, Benedek Marcell Irodalmi Lexikonát, vagy mint egy történelmi regényt: ennyire olvasmányos. Ábécésorrendben, emberi mivoltában vonul fel a romániai magyar íróság. Bitay Árpádról megtudom azt is, hogy 16 élő és holt nyelven beszélt. És hogy Nicolae Iorgának nemcsak a drámáit fordította magyarra, hanem a román történettudós Valenii de Muntében szervezett nyári szabadegyetemének állandó előadója volt. Bíró Józsefről, hogy amikor Váradon a premontrei gimnázium becsukott, apja, Bíró Márk, magyar nyelvű zsidó gimnáziumot alapított, és kisfia ott folytathatta tanulmányait – s milyen gazdag az erdélyi építőművészetről írt Bíró József-könyvek sora! A disszertációjától kezdve minden évre esik egy-két kötet. Mintha sejtette volna, hogy csak pár éve van 44-ig. De minden íróéletrajzból, a nagyon pontos (még folyóiratcikkeket, kéziratban szunnyadó műveket, rádió-előadásokat is számba vevő) bibliográfiák mellett kiolvashatom, hogy mi az illető író szívügye, mi az, ami életének értelmét adja.

Balogh Edgár írja lapidáris (azaz: márványtáblára kívánkozó) előszavában, hogy „Bod Péter 1766-os évszámmal megjelent, valójában azonban csak 1767-ben Nagyszebenben nyomott Magyar Athenas című munkájának kétszázadik évfordulója adta meg a közvetlen indítékot. Lélekemelő. De az is, hogy mi mindenre gondolt a Lexikon munkálatait elkezdő bizottság: „Külön gondot fordítottunk az egyetemes magyar irodalom klasszikusainak a romániai magyar szellemiségre gyakorolt hatására és arra az emlékezetre, mellyel őket közéletünk megtiszteli… külön gondot fordítottunk a nemzetiségi irodalom sajátos szerepkörébe tartozó műfordítás-irodalom románból merített anyagának bemutatására… előtérbe került ama humán tudományok fogalmi, személyi, intézményi és gyűjtő címszavainak elkészítése, amelyek többé-kevésbé közvetlenül kapcsolódnak a nemzetiségi közélet sajátosságaihoz. Így szerepelnek lexikonunkban a filozófia, irodalomtudomány, folklór és néprajz, nyelvtudomány és stilisztika, lélektan, esztétika és művészettörténet, zenetudomány, társadalomrajz (szociográfia) és társadalomtudomány, nemkülönben a történelemtudomány és honismeret címszavai… korszerű irodalmi lexikon nem képezhető ki a biológiai, fizikai, földtan-földrajzi, kémiai és matematikai tudományosság és alkalmazásai, a mezőgazdasági, ipari, egészségügyi-orvostudományi és jogi-közgazdasági diszciplínák hazai magyar képviselőinek és írásbeli eredményeinek a tárgyalása nélkül… Figyelembe kellett vennünk a tárgyköröket egybefűző határtudományokat is… Külön gonddal foglalkoztunk mind a szépirodalom, a művészetek és a humán tudományok, mind a reáltudományok népszolgálatával, a tankönyvirodalommal, népműveléssel és az ismeretterjesztő (tudománynépszerűsítő) irodalommal; ezért foglalkozunk oly bőven a széles hatékonyságú sajtóval és könyvkiadással.”

Nem ígéretek ezek. Nem is egy felvilágosodáskori enciklopédista elme utópiája. Ezt a mindenre kiterjedő gondot pontról pontra igazolja a megjelent első kötet.

Lebilincselő olvasmány. A Romániában használt magyar Ábécés könyvek alapos ismertetéséről a kötet végi Független Újság életrajzáig (szabadelvű politikai, társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap Kolozsvárt, 1934. dec. 31-től 1940. aug. 30-ig). Ámde hiába szeretnék többet megtudni a Független Újságot szerkesztő Ligeti Ernőről, meg az első szám programadó cikkét író Krenner Miklósról, meg a „hídverés” cikksorozatot kezdő Hegedűs Nándorról, Kacsó Sándorról, Tabéry Gézáról, Tavaszy Sándorról; vagy a demokratikus szellemi arcvonal megteremtését célzó másik vita résztvevőiről…

Őérettük a következő köteteket kéne föllapozni.

Az első kötet borítóján sötéttel nyomva ott áll az ábécé folytatása. Ami még hátravan. Impozáns mű ígérete: G, GY, H, I, Í, J, K, L, LY, M, N, NY, O, Ó, Ö, Ő, P, Q, R, S, SZ, T, TY, U, Ú, Ü, Ű, V, W, Z, ZS.

Bár odatehetném még a polcra a hiányzó három kötetet! Nehogy halálom után úgy tekintsenek utódaim könyveim közt erre az árva kötetre, mint a nagyszalontai gyerekek a Csonkatoronyra:

Kihalás

Nagy a hajsza a püspök ellen, mert genocídiumról beszélt Erdélyben. Magyarázkodásra kényszerül-e?

Lászlóffy Aladárnak – ennek a versben-prózában mindig hiteles szavú költőnek – egy „erasmusi” naplójában ezt olvasom (még a múlt év márciusában írta, nyilvánvalóan oly keserves tapasztalatok nyomása alatt, mint amilyenek a nyáj pásztorát jajszóra bírták): „Essóess! veszélyben vagyok, mint valami oposszum fajta, ha a császárnőnek bunda kell, akár az utolsó példányokból is…”

A kihaló állatfaj metaforája e könnyed fogalmazásban nehezen cáfolható evidenciával hat. Pláne Lászlóffynak humanista hitvallóként felvont Erasmus ernyője alól.

Malomalji Európa

Nem szerettem, amikor valamelyik román Ázsiába küldött. (Bár ha nem küldenek, szívesen mennék vissza oda, hol – nekem is rémlik ez – „álmodoztam déli verőn.”) Éppoly kevésbé szeretem, ha egy magyar akarja tanítani a románságot – vagy csak egyetlen román költőt vagy minisztert is – arra, hogy hogyan viselkedjék, ha európai akar lenni.

(A kitanítók kitanítására ezt így is mondhatnám: nem a legjobb európai modor Európát túl sokat emlegetni.)

A gondolat hősei – Illyés

E század magával ragadó és divatos gondolkozói közül a legtöbb ittragad, földhözragad, összes műveivel egyetemben. A századvéget se érték meg. Sartre forgószele már elült, és berozsdásodtak a nagy marxista földgyaluk.

Ám Freud és Proust biztosan átkel a következő századba. Ők fedezték fel az infinitézimálisan picinynek a sorsdöntő (sorsunkdöntő) jelentőségét, a tudatalattinak ellenőrizhetetlen asszociációit. Eszmetörténetileg párhuzamba állítható ez az új fizika hódításaival az elemi részecskék birodalmában. A legvízözönelőttibb fosszilis nagyhatalmak is megtanultak már atomban gondolkodni.

Ugyancsak gondolati túléleterővel biztat Illyés Gyula bámulatosan koherens eszmerendszerében az a sarkalatos felismerés, hogy a természeti környezet pusztítása, az állatfajok kihalása, a savas eső stb. – amelyek kis bolygónk halálával fenyegetnek – párhuzamos, sőt talán azonos folyamat a kisebb-nagyobb népek hagyományos kultúrájának, folklórjának, nyelvének, étkezési és koccintási szokásainak stb. eltűnésével, melynek planétaszerte tanúi vagyunk.

Mélyről szakadó, szinte zsigeri eredetű volt Illyésnek ez a felismerése – mintha maga a veszélyeztetett élet reagált volna ezzel –, s hitelességére vall, hogy a költői nyelv (szigorú cenzor!) minden ellenállás nélkül kész volt tolmácsolni, akár dalformában is. Összecsendülő fosztóképzőkre emlékszem Illyés-versekből, daltalan erdők és némuló népek közös lélekharangszavaként szóltak. Ilyesmire emlékszem: madártalan meg a feledhetetlen ararátlanul.

A Teremtés kimenetelének ez a globális „egybelátása” az illyési szisztémában: a huszadik századi filozófiatörténet jelentős fegyverténye, s jelentőségéből mit se von le az, hogy Kolombusz-tojásaként evidens. Nagy kár, hogy annak idején Közép-Európa-szerte – az Illyés-csöppek a szomszédságban ellenérzést váltottak ki, nem terjedhetett el. Bizonyára jobban lehetne ma is „kezelni” a heveny konfliktusokat az illyési eszmék „természetgyógymódjával”, mintsem nacionalista mérgekkel és a mégoly briliáns liberális elmék ráolvasásaival.

Illyés felismerése, sajnos, nem csupán a marxista ideológia berkeiben szült ellenérzést. Ma is sokan vannak, akiket a felismerés érdekeikben érint. A nem-szeretem népek nyelvét tűzzel-vassal irtó perzekutorok, a vértengerben hajózó delfinvadászok és a kétütemű motorok bizományosai mind kikérik maguknak, hogy tettenérjék őket, mint egyazon maffia tagjait.

Az a bizonyos kategorikus imperatívusz

Valaha hosszú vitákat kellett végigülnöm kitűnő írók társaságában. A viták nem mindig voltak kitűnőek. Elfogott az idegenkedés, amikor valamelyik felszólaló többször is mondta: a morál, az etika, az erkölcs… Rendszerint úgy mondta, mint ezek letéteményese. Én úgy tettem, mintha jegyeznék. Pedig csak egy-egy strigulát húztam a retorikus fordulatoknál. Az ülés végére kis vesszőcskékkel volt tele előttem a papír.

Ha megkérdeznék tőlem, hogy ily morális agnoszticizmussal, mégis: – Mester, Ön mit tart a legfőbb parancsolatnak? – Horváth Imre egyik korai verstöredékével felelnék: – „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek…”

Ez a legfőbb parancsolat, de van folytatása is, ami látszólag ellentétes és mégis egybehangzó az előbbivel: „S légy oly szabad, mint a be nem kötött seb.”

Ezt tanultam valamikor a harmincas években Horváth Imrétől a váradi korzón. S azóta is jól szolgál nekem Kanton túli etikával. Az első fele az objektumra, a másik a szubjektumra vonatkozik.

Horváth Imre zsenialitása és az én tanítványi fogékonyságom feltehetően azokból a körülményekből is fakadt, amelyek közt ott Váradon éltünk. Hiszen kisebbségi sorsban minden ember (költő, gyerek pláne) egy-egy be nem kötött seb.

Szilveszteri gondolatok

Jalta véget ért. A moszkvai monopólium. Negyvenöt év! Uramisten. Te Deum laudamus! És ha most kezdődik el Jalta Második-Negyvenöt-Éve? Az amerikai monopóliumé? A három Vén Rosszcsonttól ott Jaltában még ez a stikli is kitelhetett.