Falhoz szorítva

Mint híd alatt háló áldott szegények,

oly szegény légy…

(HORVÁTH IMRE, a 30-as évekből)

Lopva ható, növekvő nosztalgiával olvasom Bíró Ferenc József novelláját a csövesek életéről, éjszakai nyugodalmat hiába kereső bujkálásaikról a rendőrök elől és a még őket is kizsebelő újmagyarok bandái elől.

Végre egy igazán nyitott társadalom!

„A hajléktalanok társadalmi skálája igen széles. Diplomástól segédmunkásig minden réteg képviselve van benne; 16 évestől 80 évesig. Legtöbben elváltak.”

A költők szívében megrezzen a delejes tű – talán ugyanaz, amely régen a bujdosó katonák sorsára reagált.

Lám, A hónap verse címét méltán elnyerő Takáts Gyula-vers is az újranépesedő margón túli világ felé mutató nosztalgiák ébredéséről szól:

Jobb lenne hagyni zöld füzeteim.

Elbújni valahol egy híd alatt

S tanulni ott a csőlakókkal

Vergiliust és okos Berzsenyit

e kor ellen, amely falhoz szorít

maholnap minden európait.

A világszerte győzedelmes Thatcher asszony mireánk is ránk terítette sokráncú bőszoknyáját: a gazdagok tollasodnak, a szegények nyomorodnak. És az égen hétágra süt a Világbank.