A szellem gyönyörű autonómiája, óh!

Hogy a nagy kötélhúzásban Gorbacsov jött be végül és nem valamelyik neobrezsnyevista kerületi párttitkár, ez bizony sok véletlennek (és a Gondviselésnek, ha van) köszönhető. Úgy emlékszem, az okosok valami Romanov nevű bürokrata esélyeit tippelték. Ha ez a Romanov vagy Lihacsov vagy akárki más győzött volna, tíz-húsz-harminc évet még várhatnánk a peresztrojkára és a kelet-európai államok felszabadulására. Miért ne? „Előttem szolgáim, a századok” – mondja az Úr Babitsnál. Hisz semmi komoly akadálya nem volt annak se, hogy tíz-húsz-harminc-negyven évvel azelőtt már jöjjön, ami most jött…

56-ban. 68-ban. Talán akkor ennél jobb is jöhetett volna.

Csupán a Szellem Embereinek kevéssé autonóm szellemre valló stréber alkalmazkodási készségén szoktam elborongani, midőn a brüszk politikai változások eredményeképp testületileg abbahagyják a megkezdett gondolatmenetet, és Hegellel indított szavalókórusukat Heideggerrel fejezik be. Úgy tesznek, mint az egyszeri akadémikus, aki felszólalása során azt vélte hallani, hogy Révai elvtárs köhintett egyet, s ettől kezdve pont az ellenkezőjét mondta annak, amit addig mondott.

Most a történelem nekik is közbeköhintett. Figyelmeztetőleg? Vagy csak náthás?