Baljós óráink

 

A Tudományos Akadémián, atomkori életlehetőségeinket latolva, Szabó István a Video-Szatellita-Tévé Galaktikáról beszél. Sorolja ennek az új Tejútnak az áldásait – aztán sorolja a szellemi életre degenerálóan ható káros következményeit. Bámulom disztingválókészségét, hogy részrehajlás minden jele nélkül mutatja be ugyanazon jelenség színét-visszáját. Régóta elszoktam a szellem ilyen tacitusi (sine ira et studio) emelkedettségétől. Én magam képtelen volnék rá. (Tacitusnak se mindig sikerült.)

Az én fülem az ellenérveire fogékonyabb. Ezekre emlékszem inkább.

Minél nagyobb a filmgyártó cég, annál alacsonyabb nívójú filmeket szorgalmaz és forgalmaz, mert csak a nézők száma számít a Politikának is, a Reklámnak is, már pedig ők tartják markukban a tévék műsorát, hogy a maguk ideológiáját és mosóporát is eladják. Minden csatornán erre a szintre vannak leszállóban a filmek. Ezekből keverhetjük majd az esti műsorkoktélt. S ezeket vesszük majd videóra, hogy újra láthassuk… Minél rosszabbak lesznek a filmek, az elterjedettségük annál inkább nő, s a megigézettségünk is egyre intenzívebb lesz. A megválasztandó elnökjelölteket megválasztják, és a minden szennyet eltávolító mosóport a háziasszonyok megveszik. Ezt a jelenséget hasonlítja össze Szabó István a hamburger világhódításával. Ez csakugyan oly diadalmas, hogy a kínaiakkal elfeledteti a kínai konyha ízeit, a franciák sutba vágják Brillat-Savarint, és hogy mi volt egykor egy magyar ebéd, azt majd csak Huszárik centenáriumon fogja megsejthetni a közép-kelet-európai hamburgerélvező, ha a Szindbád-filmet felújítják.

 

És nem is csupán ízekről van szó, holott ez se volna kicsinység.

Hanem arról is, amiről azt hittük, hogy egy-egy kultúrának több ezer éves sajátossága.

Még pár évvel ezelőtt, tehát a Hamburger Galaktika előtt a Földközi-tengert környező országokban az úgy volt, hogy délben minden földműves, iparos, munkás, banktisztviselő, boltos, professzor, diák, plébános, sekrestyés, ministráns és miniszter hazament ebédelni.

Tizenkettőtől egyig zsúfolt volt Párizsban a metró, Rómában az utcákon el-elakadt a közlekedés…

Sietett haza mindenki, hogy amikor a Nap delelőre ér: tető alatt és együtt legyen a család.

Mert ekkor nyilazza agyon Phőbus-Apolló, kocsiján az ég tetejére érve, akit csak szabad ég alatt talál.

Hora nefasta.

Baljós óra. Bajt hozó óra…

Jobb ilyenkor visszatérni az anya kötője mellé, a matriarchátus múlhatatlan emlékei közé, barlangmélyi hűvösbe, valamiféle biztonságba.

Nincs gyerek, és nincs öreg hosszú egy Olaszországban, akinek fel ne ragyogna az arca, mint mindenkinek az asztal körül, amikor meglátja a diadalmasan asztalra tett nagy lábas pasta – azaz főtt tészta – rengő halmát, tetején a paradicsomos-húsos bolognai, vagy az aromás füvektől zöld liguriai mártással, vagy az erdők illatát terjesztő porcini gombával, vagy kinyílt kagylók meg a tenger egyéb virágai pompájában – és persze ott van mellette a reszelt pármai sajt is, hogy ha a mártás megkívánja, még azzal is megszórhassa, aki úgy szereti…

A délelőtti munkahelyi bosszúságok fölengednek az első tál láttán, s teljesen elfelejtődnek a lágy, de mégis harapnijó (al dente) spaghettik, makarónik, fettuccinik buzgó tekergetése és nyelése közben. Megengeszteli a gyomrot a főtt tészta konzisztenciája és a bazsalikom jó íze. Az idegekből elszáll minden feszültség. Béke van.

Minden délben feltöltekeznek ezzel a békével.

A kancsó is körbejár. Vörösborral, vagy Róma környékén inkább az antik költőktől ünnepelt aranysárga, könnyű frascatival. A tusculumi dombok borával.

Odakint pedig – odafent! – ahogy a kozmikus szorongásokra oly fogékony váradi költő, Horváth Imre írta:

 

A Nap az ég féktelen tigrise tágult szemmel félelmesen tekint szét, széles mancsa menten lecsap ide s derékba töri a nappal gerincét.

 

Ezt vészeli át tető alatt a család, vendéglőben a baráti kompánia, menzán a diákság.

Ma Párisban is, Rómában is, Athénben is és Barcelonában is kezd megszűnőben lenni a déli családi együttlét. Minek is az?

Egy hamburger, hozzá egy pohár sör vagy kóla, és a hosszú ebédszünetet végtére is agyon lehet ütni valamelyik bárban, a láthatatlan Elektronikus Ellenféllel csatázva a játékmasinán.

Odahaza az asztalnál üresen marad egy szék.

Aztán valamennyi.

 

És Franciaországban?

Most olvasom Illyés posztumusz naplójában „A köztudatból és a történelemből csak azért maradt ki, hogy a franciák főleg ebédre rengeteget esznek, mert sokfélét és sokáig, miközben a zamatos de könnyű boraikból is többfélét fogyasztgatnak, korlátlanul áldozva időfeledtető cseveghetnékjüknek. A kétórai ebédidő náluk azt jelenti, hogy két órát asztalnál ülnek a gyári kantinokban is.”