Pótolhatatlan évekA fiataloknak most már Magyarországon is van lehetőségük fegyvertelen katonai szolgálatra. Nagy viták után. A viták arra voltak jók, hogy kitessék: azt a 24 hónapot – minden hivatalos, hazafias csűrés-csavarás ellenére – maguk a katonák és a politikusok is alapjában véve büntetésnek tekintik. Ez a kétéves szabadságvesztés azért az eredeti bűnért jár, mert valaki fiatal. Hisz amíg nagy odaadással igyekszik az orvostudomány életben tartani az öregeket, kihúzni még utolsó éveiket: a fiatalok életéből az állam haszontalanul lecsupálja a legvirágzóbb esztendőket. Azok, akik folyton nemzetgazdaságban szeretnek gondolkodni, kiszámíthatják, hogy mit veszít egy ország azzal, hogy üresjáratra állítja a húszesztendős fiataljainak az életét. Az pedig kiszámíthatatlan, hogy mit veszít azokon, akiknek rendkívüli tehetsége épp a sorkötelessége idején indult volna kibontakozásnak. Amikor a televízióban látok miniszterelnököket és államfőket ellépkedni katonák díszszázada előtt, óhatatlanul arra gondolok, hogy az emberi autonómiájuktól megfosztott egyenruhás fiatalok rezzenetlen sorában vajon nincs-e egy Kosztolányi, egy Kocsis Zoltán, egy Heisenberg. Vagy hogy a katonák is megértsék, hogy mit vesztegetnek el hülyeségekre – vajon nem áll-e a sorban mozdulatlan fakutyaként egy Teller Ede? Falanszteri dolgozókká, még csak nem is azokká, hanem holmi repülőtéri dísztárgyakká redukálva. Volt idő, hogy a hadkiegészítés tudomásul vette, el a kezekkel az ifjan megnyilatkozó alkotó szellemtől. Most olvasom Antonio Canova levelezésében: 1812. december 21-én írja neki Leopold Cicognari az örömhírt, hogy a fiatal Hayez festőnek nem kell bevonulnia, mert díjat nyert egy képével Milánóban. A napóleoni háborúk kellős közepén a megszálló osztrák hadvezetés részéről ez a legtiszteletreméltóbb haditett volt. Felért az osztrák császár akármelyik elvesztett csatájával. |