A hamis bíróJa igen, az „írástudók árulása”. Amikor hallom, mindig elfog valamiféle enyhe, gyanakvó viszolygás. Nem is új keletű az ellenérzésem. Kezdettől fogva megvolt. Mondhatnám: mióta az eszem tudom. Hiszen gimnazista koromban már divat volt az írástudók árulását emlegetni. És divat lett. A hatvan év alatt se vásott el, nem lett ki-nemondja közhellyé. Voltak akkoriban ilyen szerencsés könyvcímek: Tömegek lázadása, Untergang des Abendlandes, Elfújta a szél, Te csak pipálj, Ladányi!… Benda könyvcímének virulenciájához nyilván az az apróság is hozzájárul, hogy „írástudót” mond (és nem köznapi szóhasználattal írót vagy művelt embert). Az „írástudónak” van bibliai rezonanciája franciául is. Jól hangzik: a clerc valamiféle laikus klérikust idéz, itt is megvan a szónak a szakrális felhangja. Az írástudó árulásában így van valami minősített szentségtörés. Egy felszentelt pap köpi le saját magát. Az első gyanú akkor fogant meg bennem, amikor észrevettem, hogy a Benda-idézők soha semmi mást nem idéznek a Mestertől, csak ezt a két szót. De ezt annál öblösebben és egyre gyakrabban. Egyszer-kétszer elszántam magam, hogy visszamegyek a forráshoz. Nekiveselkedtem a híres könyvnek. Nem ment. Tudákosság, fűrészpor, unalom – ennyi emlékem maradt róla. Szégyelltem is magam érte, hogy nem tudok felemelkedni a Szellem emberei fölött ítélkező Morális Autoritáshoz. Aztán kezembe akadt más írás is mindnyájunk igazságosztó Bírájának tollából. Olvasom, hogy Julien Benda a francia sajtóban lelkesen biztatta Rákosi Mátyást, ne habozzon felakasztatni Rajkot, az imperialista ügynököt… Végül is meglehet, hogy kétezer évvel ezelőtt is ilyenek voltak az írástudók és papi fejedelmek. De most már megengedhetem magamnak, hogy Julien Benda könyvét nyugodt lélekkel ne olvassam. |