Eljövőtlenedésünk esélyei

Szállóban lakom. Itt rákapok én is a televízióra. Hogy mi lesz egy atomtámadás utáni napon? Nincs az a horror, amely ennek a filmnek az iszonyatát megközelítené. Utána válogatott vendégekkel a stúdióban éjszakába nyúló beszélgetés arról, hogy a filmbeli képek mennyire lehetnek holnapi esélyeink.

Moravia arról beszél, száraz, kopogó stílusában, hogy csak az segítene, ha az emberiség annyira tabuvá tenné az atomháborút, mint egykor az incesztust. Ha a gondolatát is száműzné.

Igen, de számomra az egyik legkevésbé megfogható titka az emberi fejlődésnek épp az, hogy vajon mivel bírták rá papok, jósok, sámánok, bírák – ha már a faj nemesedésének a titkára rájöttek – a barlang- vagy sátormélyi kuckókban háló nagyatyákat, atyákat és fiúkat, hogy ne másszanak rá éjszaka lányukra, anyjukra, húgukra – akiknek ez ellen feltehetően nem is lett volna kifogásuk.

Édeskevésnek látszik az, amit Freud ír a Totem és tabuban egy ilyen népszerűtlen tilalom általános elterjedésének indoklásául.

Az atomszakértők – mármint azok, akik nem a hadiiparban dolgoznak – a tévébeli kerek asztal körül arról beszélnek, hogy amit a filmben láttunk, az a világvéghorror, csupán rózsaszínű mása az egész emberiség sorsának, s ez pedig – figyelembe véve a feltartóztathatatlanul növekvő arzenált – ma már elkerülhetetlennek látszik.

Korunk egyre inkább eljövőtlenül. S a fiatalok már tudják ezt.

Ami most van az arzenálban, az százszor képes elpusztítani a földgolyót. Ezt fel sem érem képzelettel. Megpróbálom redukálni emberi (?) méretekre. Ha sikerülne a jelenlegi rendelkezésre álló atombombák 99 százalékát megsemmisíteni, még mindig maradna annyi, hogy a maradék egy százalékkal a világnak véget vessenek. Ez a Terra bolygó gyerekkoromban még fel se volt egészen fedezve és ezért izgalmas és beláthatatlan volt, mint maga a Teremtés. Most mint a változás krízisei közt depresszióssá lett anyánkat tartom őt karjaim közt, és nem tudom, hová menekítsem ki a házból, amelyet magára gyújtott…

Akik még valami idejétmúlt természetátalakító prepotenciával fáraói terveket csinálnak, egyre jobban sejtik (vagy a közvélemény sejteti velük), hogy – az ember és a természet új felbontott szerződése szerint – minden építés: pusztulás is.

A tévéműsor megtanít arra, hogy az, amit a képernyőn látok – egyfajta redukált liliputban – nem én vagyok. (Különben nem is lehetne elviselni).

Nem rólam van szó.

Mégis, ezután a film és vitája után minden álom kiment a szememből, hajnalig nem bírok elaludni.