Kantor színházában

Mi az oka annak, hogy 1914 nyarának az emléke – mifelénk Európában – a visszatérő álmok kitartásával él tovább? Ady „különös nyáréjszakája” nemcsak egy jelentős világtörténelmi dátumot idéz, hanem a közép-európai népek múlhatatlan traumáját. Ami utána jött, forradalmak, ellenforradalmak, a második világháború (számszerűleg sokkalta nagyobb pusztításával), az atomkorszak (egészen más minőségű háborúkra nyitva perspektívát) akárhányszoros eseményrétegben következtek is rá – az első világháború élményét, s főként kitörésének megválaszolhatatlan kérdőjelét nem feledtetheti. Miért nem? Talán azért, mert minden – ami a XX. században meghaladni látszik az emberiség létérdekét és értelmét – akkor kezdődött el. Nemcsak az első világháború, hanem egy világháború-sorozat – az kezdődött el Szarajevóban.

Talán – talán ez a magyarázata.

Kantor meg én lehetünk most itt a legidősebbek. (Meg persze egy-két színész.) Különben csak fiatalok vannak a teremben, ők zsúfolásig: Én is egy lépcső legszélén ülök, hátamban cipők, térdek. És ez a teremnyi olasz fiatal, aki bejutott – s aki nem, az majd holnap vagy holnapután –, halálos döbbenetben nézi, hallgatja, hogy ez a haláltánc („elmegyünk meghalni”) hogyan kezdődött el egy újsághírrel, amit a takarítóasszony olvas fel: Szarajevóban megölték a trónörököst. Aztán jön a Gotterhalte, váltakozva, szűnni nem akaró rossz valcerokkal.