Azok a gyönyörű nyarak!

„A háború, mint a könyvek, a kalandot jelentette, amely mégsem volt valóságos kaland, a lehetséges csodát, amely sohasem fog megtörténni. Ki fogja valaha méltón leírni a pillanatot, amikor a lehetségesből valóságos kaland lett?”

Babits 1939. novemberi elcenzúrázott írásából idézem (Gál István publikációja nyomán). Babits a 14-es háború kitörését próbálja megközelíteni; azt az infinitézimális mozzanatot, amelyben a megtörténhetetlen hirtelen megtörténik. Sok erotikus képzelgésre: ejakuláció – mondaná Henry Miller, aki csakugyan felismerni vélte egyszer az emberiség világháborúzhatnékjában az onanista kényszercselekvést.

Ki fogja valaha méltón leírni? – kérdi Babits.

Ady megírta ezt a pillanatot. Két nagy versében is: a képeket integráló Emlékezés egy nyár-éjszakára címűben; és a másikban, amelyben az álmodott minden-mindegyre irányuló vonzalmunkból eredezteti – bátran: többes szám első személyben – a „nagy tivornyát”.

Regényekben sokan próbálták megírni – vagy leírni inkább. Martin du Gard, Musil, Kassák… Számomra az első és a máig is legérvényesebb képet a háború kitöréséről egy gyerekregény adta. Az Én Újságomnak egy régi évfolyamában találtam, valahol a kamrában, egy polcon. A nyár szigetén. Egy varázslatosan szép vakációnak a története volt ez, valahol egy alföldi birtokon, nem is „történet”, hiszen egyetlen véget nem érő derűs napnak tetszett az a nyár – amíg váratlanul és előkészítetlenül jön a mozgósítás híre. A vakációzó gyerekek hazautaznak Budapestre, hogy apjukat még lássák a frontra indulás előtt.

Ezt az aranyszínű nyarat megint felismerni véltem abban az emlékezésben, ahol Csoóri idézi a második világháborús magyar hadbamenetel hírét – őt is gyerekként érte…

Mintha a szépség sűrűségének a pillanatai baljóslatúak lennének.

A Milyen volt szőkesége verset szintén úgy olvasom, mintha 1914 nyarának volna az evokációja. Mintha annak a délutánnak a képe volna, amely közvetlenül megelőzte Ady emlékezetes nyáréjszakáját.