„Az én koromban”

Az operettek történetéből

A német vaskancellár Párisban.

Világkiállítás. Flott élet. Új szenzáció: a nagyoperett. Az orosz cár is helyet foglaltat A gerolsteini hercegnőhöz. Bismarck is.

Mindenki.

Bismarck és társasága mosolyog, tapsol. S aztán egy rövid, súlytalannak látszó beszélgetés:

– Kellemes mű. Minket azért meglep ez a nagy siker. Mintha egy német udvart gúnyolna… Offenbach, ki ez? Emigráns német? Zsidó?

Aztán másról beszélnek.

Aztán már mindenki sejtette, hogy háború lesz.

Csonka Monarchia

Élvezetes, érzékeny, majdhogynem nosztalgiát ébresztő tanulmányt olvasok Hermann Istvántól a Valóságban: A misztikus és a mitikus címmel. Az osztrák nagykövetségen tartott előadásának a szövege ez. Párhuzamos portrét rajzol Rudolf Kassnerről és a fiatal Lukács Györgyről, a Monarchia két fővárosának két egyívású filozófusáról.

Ír arról a csodaszerű jelenségről, hogy a ferencjózsefi „fejlődésképtelen államszervezetben” micsoda lendületet vett a modern szellem fejlődése. „Így ez a Monarchia – írja – nem csupán a slampossággal enyhített abszolutizmus világa, hanem minden szempontból az avantgardizmus világa is.” Herman-nak teljesen igaza van, különösen azért is, mert az avantgardizmust a legtágabb értelemben használja, amelybe Rilke, Kafka, sőt Hofmannsthal is belefér. Amint kitetszik az idézet folytatásából, ahol számba veszi a csúcsokat: „S ennek következtében nemcsak a prágai költői kör alakult itt ki, Werfellel, Rilkével, Max Broddal és Kafkával, hanem a bécsi mozgalom is, Hofmannsthallal és Richard Beer-Hoffman-nal, a zenei fejlődés Schönberggel és Webernnel, a pszichoanalízis Freuddal és Ferenczivel, ennek a speciális irányzatai Stekellel és Adlerrel, s emellett egy mitológia nélküli miszticizmus, melynek reprezentánsai Rudolf Kassner és Lukács György voltak.”

Folytonos frusztrációktól begyógyulni nem tudó hazafiúi érzékenységem erre felszisszen. Lyukas a panoráma. Ha ott emelkedik a Monarchia szellemi díszeként a prágai költői kör, miért nincs ott Pestről a Nyugat? Van-e a ferencjózsefi slampos abszolutizmusnak és a Tiszák feudalizmusának szuverénebb és egyértelműbb tagadása Ady költészeténél? És Schönberg és Webern mellett hogyhogy nem tűnik fel a Monarchia zeneéletének horizontján Bartók?

Hiszen még csak azt se mondhatjuk, hogy a magyarokat nem akarta számba venni Hermann, csak a német nyelvűeket. Számba veszi Ferenczi Sándort és Lukács Györgyöt. Mondjam úgy: azokat, akiknek imponáló életművén legkevésbé ütnek át a hazai autochton színek?

Az igazságnak tartozom vele: tanulmánya végén Hermann mégis megemlíti Ady nevét, mint azét, aki először pendítve meg a forradalom motívumát hatott Lukácsra…

Van egy régi vicc: Moszkvában pályázatot hirdetnek Puskin-szoborra. A nyertes terv az lesz, amelyen Lenin ül és Puskint olvas.

Valahogy így van módja itt Adynak is meghalhatatlanulnia.

Nekem ott hiányzik Ady és a többi magyar géniusz neve, ahol Hermann az összképet adja. Lukács misztikájánál számomra jóval eredetibb tűzoszlopként hat abban a korban a Füst Miláné és különösen a Csontváryé. (Nem beszélve a Balázs Béláéról, akinek a misztériumdráma és az ezt megtámogató esztétizálás akkoriban legeltökéltebb kifejezési formája volt, s mint testi-lelki jó barát ő aztán csakugyan hatott is Lukácsnak „neo-szentferenci” eksztázisára.)

Ily széles áttekintést adó kultúrfilozófiai tanulmányban, mint amilyen a Hermanné, elkelne az ő nevük megemlítése is.

A Monarchia szétesett. Az a „slampos”. Viszont a másik Monarchiának, annak a virtuális Monarchiának a kultúrájában teremtő erővel működött. A magyar is a magyar szellem legfényesebb másfél évtizede akkorra esett.

Azok a gyönyörű nyarak!

„A háború, mint a könyvek, a kalandot jelentette, amely mégsem volt valóságos kaland, a lehetséges csodát, amely sohasem fog megtörténni. Ki fogja valaha méltón leírni a pillanatot, amikor a lehetségesből valóságos kaland lett?”

Babits 1939. novemberi elcenzúrázott írásából idézem (Gál István publikációja nyomán). Babits a 14-es háború kitörését próbálja megközelíteni; azt az infinitézimális mozzanatot, amelyben a megtörténhetetlen hirtelen megtörténik. Sok erotikus képzelgésre: ejakuláció – mondaná Henry Miller, aki csakugyan felismerni vélte egyszer az emberiség világháborúzhatnékjában az onanista kényszercselekvést.

Ki fogja valaha méltón leírni? – kérdi Babits.

Ady megírta ezt a pillanatot. Két nagy versében is: a képeket integráló Emlékezés egy nyár-éjszakára címűben; és a másikban, amelyben az álmodott minden-mindegyre irányuló vonzalmunkból eredezteti – bátran: többes szám első személyben – a „nagy tivornyát”.

Regényekben sokan próbálták megírni – vagy leírni inkább. Martin du Gard, Musil, Kassák… Számomra az első és a máig is legérvényesebb képet a háború kitöréséről egy gyerekregény adta. Az Én Újságomnak egy régi évfolyamában találtam, valahol a kamrában, egy polcon. A nyár szigetén. Egy varázslatosan szép vakációnak a története volt ez, valahol egy alföldi birtokon, nem is „történet”, hiszen egyetlen véget nem érő derűs napnak tetszett az a nyár – amíg váratlanul és előkészítetlenül jön a mozgósítás híre. A vakációzó gyerekek hazautaznak Budapestre, hogy apjukat még lássák a frontra indulás előtt.

Ezt az aranyszínű nyarat megint felismerni véltem abban az emlékezésben, ahol Csoóri idézi a második világháborús magyar hadbamenetel hírét – őt is gyerekként érte…

Mintha a szépség sűrűségének a pillanatai baljóslatúak lennének.

A Milyen volt szőkesége verset szintén úgy olvasom, mintha 1914 nyarának volna az evokációja. Mintha annak a délutánnak a képe volna, amely közvetlenül megelőzte Ady emlékezetes nyáréjszakáját.

Eutanázia egynéhány hadseregnek

„Az egész irodalom pacifista volt” – írja Babits az 1914–18-as háború idejéről.

Ez vigasztaló is és nevetséges is.

Vigasztaló, mert a szellem meg nem alkuvásáról tanúskodik, és nevetséges, mert a szellem tehetetlenségéről árulkodik.

A pacifista irodalmat csak a háborúcsináló politikusok és a legfőbb hadvezetés katonái szokták komolyan venni, amikor cenzúrával irtják és üldözik. Ez is csak bornírtságukra vall.

Babits gyönyörű pacifista versét a kedvese kisujjáról, akármelyik huszárönkéntes dudorászhatta magában, miközben halált megvetőleg rohamra indult. A másik szívszorítóan szép pacifista verse, a Fiatal katona úgy szól, mint valami bús trombitaszó (igen, az a Csokonai óta oly feledhetetlen zokogó bús trombitaszó), amely a halálbamenőket kíséri. De vissza nem tartott egyet se közülük.

Sőt: a dalok szépsége meg is édesíthette a halálukat.

Kantor színházában

Mi az oka annak, hogy 1914 nyarának az emléke – mifelénk Európában – a visszatérő álmok kitartásával él tovább? Ady „különös nyáréjszakája” nemcsak egy jelentős világtörténelmi dátumot idéz, hanem a közép-európai népek múlhatatlan traumáját. Ami utána jött, forradalmak, ellenforradalmak, a második világháború (számszerűleg sokkalta nagyobb pusztításával), az atomkorszak (egészen más minőségű háborúkra nyitva perspektívát) akárhányszoros eseményrétegben következtek is rá – az első világháború élményét, s főként kitörésének megválaszolhatatlan kérdőjelét nem feledtetheti. Miért nem? Talán azért, mert minden – ami a XX. században meghaladni látszik az emberiség létérdekét és értelmét – akkor kezdődött el. Nemcsak az első világháború, hanem egy világháború-sorozat – az kezdődött el Szarajevóban.

Talán – talán ez a magyarázata.

Kantor meg én lehetünk most itt a legidősebbek. (Meg persze egy-két színész.) Különben csak fiatalok vannak a teremben, ők zsúfolásig: Én is egy lépcső legszélén ülök, hátamban cipők, térdek. És ez a teremnyi olasz fiatal, aki bejutott – s aki nem, az majd holnap vagy holnapután –, halálos döbbenetben nézi, hallgatja, hogy ez a haláltánc („elmegyünk meghalni”) hogyan kezdődött el egy újsághírrel, amit a takarítóasszony olvas fel: Szarajevóban megölték a trónörököst. Aztán jön a Gotterhalte, váltakozva, szűnni nem akaró rossz valcerokkal.

Páholyból? Testközelből

1914 nyarán Kafka ablakból nézi a háborút éltető tömeget. Hányhatnékja van tőle. Ősszel, amikor a biztosító társaságtól egyheti szabadságot kap, a Nagy Megbocsátás hetében, megírja a Büntetőlágert.

Hegel az ablakán kikönyökölve Napóleont látta elvonulni, a Forradalom fiát, mint despotát. Megrendül, és minden világos lesz előtte. Nekilát a Fenomenológiájának.

Ady a csucsai kert könyöklője mögül nézi a románok elől menekülőket. (Nem mintha nem látta volna ő mindezt jó előre. Látta… Mégis.) Hogy mit érzett?

És megírja az Ember az embertelenségben-t.

A megtestesült erőszak látványára a legmaradandóbb válaszokat fogalmazták meg. Kafka, Hegel, Ady.

S kellettek nekik a személyes, „sokkoló” találkozások a történelemmel, hogy a Szellem katedrálisépítő készsége felébredjen bennük.

Pontos próféta

Az első világháború végét egy teljes napfogyatkozás jelezte.

Ez adott alkalmat rá, hogy kiderüljön, hogy a tizennégy évvel azelőtt publikált relativitáselméletnek igaza van. A Nap tömege mellett a fénysugarak csakugyan látnivalóan elhajoltak.

A túlélők kijöttek a lövészárkokból, és a kísérteties naptalan világban kalapot emeltek Einstein előtt.

Elkezdődött egy új korszak.

A Times főszerkesztője cikket kért a tudóstól, akinek nevét szárnyra kapta a hír. Foglalja össze, mi is a relativitás. Öt gépelt oldal lehet, egy sorral se több – mondták.

Megcsinálta. Blikkfangos címmel: Hogy látom én a világot? Még maradt is a végén pár sornyi hely az ötödik flekken. Itt Einstein kivágta a rezet. Hadd lássa a Times olvasója, hogy zsurnalisztának sem akárki ő. „A nyájas olvasók mulattatására” – írja – most saját magán fogja illusztrálni a relativitást. Tessék figyelni!

„Most Németországban én német tudós vagyok, és Angliában azt mondják rám: svájci zsidó. De ha ellenség leszek, majd Németországban fogják rám azt mondani: a svájci zsidó, és Angliában: a német tudós.”

Nem soká kellett várni egy következő napfogyatkozásra, hogy Einsteinnek ez az oly tudománytalannak látszó előrejelzése szintén beigazolódjék.

Nincs megváltás

A huszonkét volt náci vezért Nürnbergben állandó pszichológiai és intelligenciavizsgálatoknak vetették alá. Ezekből kiderült szellemi kisszerűségük és az esélyük, hogy pszichiátriai esetként kezeljék őket. Persze, a beszámíthatóság határain belül. („Frank az intelligenciatesztben 130 pontot ért el. A pszichológus úgy találta, hogy Frank érzelmi világa hipermániás, bűntudatát és a bűnhődése szükségességéről alkotott meggyőződését pedig vallásos vezekléssé és miszticizmussá alakította magában.”)

Vajon mi derült volna ki azoknak az amerikaiaknak a megteszteléséből, akikről a nürnbergi börtönparancsnok (Andrusch ezredes) szintén ír memoárjaiban. Október 16-án az éjszakai akasztásról szobájába térve már várja őt egy üzletember távirata az Újvilágból: „25 ezer dollárt kínált azért a kötélért, amelyre Göringet fel kellett volna akasztani.” Elképzelhetően azért állt meg huszonötezernél, mert harmincért Cézanne-csendéletet is kaphat. Műgyűjtő. Andrusch közvetlen főnökei pedig mintadarabokat kérnek a kivégzettek agyvelejéből. Keresni akarják az agysejtekben a fasizmust. (Andrusch becsületére legyen mondva, egyik hazulról jött óhajt sem teljesítette.)

Egy homouzionista halála

Gerecke tiszteletes úr az utolsó éjszakán – mint ugyanitt olvasom – „kénytelen volt szomorúan elutasítani Göring kérését”. Halála előtt Göring szeretett volna úrvacsorát venni, ámde az előzőleg lefolytatott tesztelésen a birodalmi marsall csupán Isten létezését ikszelte meg, viszont üresen hagyta a kockát annál a kérdésnél, hogy szerinte Jézusnak van-e isteni szubsztanciája. Így hát nem is ehetett belőle.

Maradt a ciánkáli.

Anti-Betlehem

A Los Alamos-i első atombomba-próbarobbantás után ezt telegrafálta Groves generális Trumannak: „Baby is born.”

„Szigorú etika”

Vita a világsajtóban a spanyol El Pais közleménye után, amelyből az derült ki, hogy 1943-ban az atombomba készítése mellett Los Alamosban kísérleteztek azzal is, hogy radioaktív sugarakkal fogják jobb belátásra bírni a japánokat. Ez volt az alternatíva, arra az esetre, ha a bomba mégse robbanna. Még jó, hogy robbant.

A spanyol lap Oppenheimernek egy akkori levelét közli Fermihez, ez ügyben. Most Milánóban Fermi egy régi munkatársa nyilatkozik, a nyolcvanéves Rossi professzor: „Fermi szigorú etikai felfogásával nem fért volna össze, hogy a tudományt ilyen népirtásra használja…”

Ilyen népirtásra nem… Olyanra igen.

Most már bevallhatom, odajutottam, hogy a gyomrom felémelyedik, ha valaki kiejti azt a szót, hogy „etika” meg „morál”…

Mint most is.

Isten (és ördög) malmai

Az újságban ma egymás alatt két megemlékezés.

Harminchat éve annak, hogy Hirosimában az amerikaiak ledobták az atombombát. Közlik a hirosimai gyerekek emlékezéseit. Hol van a tacitusi „sine ira et studio” ehhez a gyerekszem-objektivitáshoz képest? A cikk szinte lenézőleg írja, hogy a Hirosimára dobott bomba: potomság. Csak 13 kilotonna volt. Az Olaszországba (és Angliába és Németországba) telepített új rakéták már egyenként 200 kilotonnás fejeket hordoznak.

Alatta a másik cikk: megemlékezés a penicillin áldásairól. Ma száz éve született Alexander Fleming. Életmentő százmilliós nagyságrendben.

A michelangelói nagy örvénylő látomást indítja meg ez a két emlékezés. A Végítélet páternoszterján – az Isten malmain – ugyanannyian szállnak alá a pokol tüzére, ahányan boldogan visszajönnek a halálból…

Eljövőtlenedésünk esélyei

Szállóban lakom. Itt rákapok én is a televízióra. Hogy mi lesz egy atomtámadás utáni napon? Nincs az a horror, amely ennek a filmnek az iszonyatát megközelítené. Utána válogatott vendégekkel a stúdióban éjszakába nyúló beszélgetés arról, hogy a filmbeli képek mennyire lehetnek holnapi esélyeink.

Moravia arról beszél, száraz, kopogó stílusában, hogy csak az segítene, ha az emberiség annyira tabuvá tenné az atomháborút, mint egykor az incesztust. Ha a gondolatát is száműzné.

Igen, de számomra az egyik legkevésbé megfogható titka az emberi fejlődésnek épp az, hogy vajon mivel bírták rá papok, jósok, sámánok, bírák – ha már a faj nemesedésének a titkára rájöttek – a barlang- vagy sátormélyi kuckókban háló nagyatyákat, atyákat és fiúkat, hogy ne másszanak rá éjszaka lányukra, anyjukra, húgukra – akiknek ez ellen feltehetően nem is lett volna kifogásuk.

Édeskevésnek látszik az, amit Freud ír a Totem és tabuban egy ilyen népszerűtlen tilalom általános elterjedésének indoklásául.

Az atomszakértők – mármint azok, akik nem a hadiiparban dolgoznak – a tévébeli kerek asztal körül arról beszélnek, hogy amit a filmben láttunk, az a világvéghorror, csupán rózsaszínű mása az egész emberiség sorsának, s ez pedig – figyelembe véve a feltartóztathatatlanul növekvő arzenált – ma már elkerülhetetlennek látszik.

Korunk egyre inkább eljövőtlenül. S a fiatalok már tudják ezt.

Ami most van az arzenálban, az százszor képes elpusztítani a földgolyót. Ezt fel sem érem képzelettel. Megpróbálom redukálni emberi (?) méretekre. Ha sikerülne a jelenlegi rendelkezésre álló atombombák 99 százalékát megsemmisíteni, még mindig maradna annyi, hogy a maradék egy százalékkal a világnak véget vessenek. Ez a Terra bolygó gyerekkoromban még fel se volt egészen fedezve és ezért izgalmas és beláthatatlan volt, mint maga a Teremtés. Most mint a változás krízisei közt depresszióssá lett anyánkat tartom őt karjaim közt, és nem tudom, hová menekítsem ki a házból, amelyet magára gyújtott…

Akik még valami idejétmúlt természetátalakító prepotenciával fáraói terveket csinálnak, egyre jobban sejtik (vagy a közvélemény sejteti velük), hogy – az ember és a természet új felbontott szerződése szerint – minden építés: pusztulás is.

A tévéműsor megtanít arra, hogy az, amit a képernyőn látok – egyfajta redukált liliputban – nem én vagyok. (Különben nem is lehetne elviselni).

Nem rólam van szó.

Mégis, ezután a film és vitája után minden álom kiment a szememből, hajnalig nem bírok elaludni.

Végszavak a nagy Abganghoz

– Fél-e az atomvilágvégtől? – teszi fel a körkérdést karácsonyra az olasz hetilap.

Mindenki igyekszik kivágni a rezet. S valami emlékezetes utolsó szót hagyni a túlélőkre, akik talán nem lesznek…

A komikus színész azt mondja, hogy felszabadult nagy nevetés fog kitörni a robbanáskor: „ezt a kupcsit!” A jezsuita szerint „Isten az atomkatasztrófából is jót fog kihozni”. Carmelo Bene: „nem elég katasztrófa az, hogy világra jöttünk?” Moravia: „nem félek a világvégétől, hisz én eleget éltem.” S a belügyminiszter, minden egyéb kommentár nélkül: „abszolúte nem félek!”

Atomic café

Félelmetes film – különösen azért, mert nevetni is lehet sok jelenetén – az atombombacsináló Amerikáról. Dokumentumokból van összevágva. A kínzó nevetség ott jön, ahol a propagandát látjuk működni. A H-bomba robbantásához kivezényelt katonáknak (s akiken majd tanulmányozható lesz a robbantás hatása) szelíd szóval magyarázza a tábori lelkész, hogy csodálatosan szép természeti tüneményben lesz részük. Aztán az elnökválasztások revü-paródiái. Az elnökjelöltek hátborzongató kényszer-derűje, s az ezzel járó politikai közhelyek…

Mégis, Eisenhowernak volt egy mondata a filmben, amely megragadott. – „Az atombomba korának technikai eredményeit nem tudjuk felérni – utolérni – jelenlegi érzelmi és gondolati lehetőségeinkkel.” – Ilyesmit mondott.

Kendőzött világvég

A magyar költészetben is ki-kirajzolódnak az Apokalipszis látomásai. Nem mindig víziószerűen – inkább figyelmeztető jelzésként, ráutalólag.

Manipulált világunkból már szinte nosztalgiával sóhajt vissza Takács Imre a Jelenések könyve oly egyértelmű, „nyílt” világvége felé: „…az apokalipszis lovasai nem csapják be az embereket, csak a tündér-bugyogós kurvák, stricik finomkodnak sértődékenyen”.

Csakugyan, az Apokalipszis lovasai Dürer metszetein is felütött rostéllyal lovagolnak. Ezt ma nem minden rakétatelepítvényesről lehet elmondani.

Az atomtudós derűlátomása

A Panorama feltette a kérdést egy milánói tudományos intézet, az USL 73/3 (micsoda falanszteri név!) igazgatójának, hogy mi lesz, ha az amerikaiak atomfegyvereiket is bevetik Irakban.

A tudós válasza – hál’ istennek – megnyugtató. „Ezekben a hónapokban az uralkodó alacsony légnyomás nem fogja segíteni, hogy nagy mennyiségben messzire jussanak el radioaktív részecskék, meg aztán a sivatagokban végzett francia atomkísérletek eredményei mindnyájunkat optimizmussal tölthetnek el…”

A tudományos etika azonban kötelezi a tudóst, hogy jelezze, az ő optimizmusának is megvannak a hipotetikus határai. A nagyszerű Guiseppe Sgorbati ugyanis így folytatja: „Ámbátor mindig felmerülhetnek marginális kétségek. Például ki gondolta volna, hogy Csernobil felhője hozzánk is elér?”

A túlélés esélyei

Julian Beck írja: „A benső gátlásaitól megszabaduló emberiség számíthat rá, hogy túlélő lesz…”

Hieronymus Bosch triptichonjai is valami ilyesmiről szólnak. Az egyik oldalszárnyon rendszerint világkatasztrófák, égő városok, menekülők, a másikon az Éden emléke, és középütt a megzavart gének szörnyszülöttei, és fölöttük, egy új földi Paradicsomban az életet megint élvezni tudó, gondtalan fiatalság…

A hamis bíró

Ja igen, az „írástudók árulása”. Amikor hallom, mindig elfog valamiféle enyhe, gyanakvó viszolygás.

Nem is új keletű az ellenérzésem. Kezdettől fogva megvolt. Mondhatnám: mióta az eszem tudom. Hiszen gimnazista koromban már divat volt az írástudók árulását emlegetni. És divat lett. A hatvan év alatt se vásott el, nem lett ki-nemondja közhellyé. Voltak akkoriban ilyen szerencsés könyvcímek: Tömegek lázadása, Untergang des Abendlandes, Elfújta a szél, Te csak pipálj, Ladányi!…

Benda könyvcímének virulenciájához nyilván az az apróság is hozzájárul, hogy „írástudót” mond (és nem köznapi szóhasználattal írót vagy művelt embert).

Az „írástudónak” van bibliai rezonanciája franciául is. Jól hangzik: a clerc valamiféle laikus klérikust idéz, itt is megvan a szónak a szakrális felhangja. Az írástudó árulásában így van valami minősített szentségtörés. Egy felszentelt pap köpi le saját magát.

Az első gyanú akkor fogant meg bennem, amikor észrevettem, hogy a Benda-idézők soha semmi mást nem idéznek a Mestertől, csak ezt a két szót. De ezt annál öblösebben és egyre gyakrabban.

Egyszer-kétszer elszántam magam, hogy visszamegyek a forráshoz. Nekiveselkedtem a híres könyvnek. Nem ment. Tudákosság, fűrészpor, unalom – ennyi emlékem maradt róla.

Szégyelltem is magam érte, hogy nem tudok felemelkedni a Szellem emberei fölött ítélkező Morális Autoritáshoz.

Aztán kezembe akadt más írás is mindnyájunk igazságosztó Bírájának tollából.

Olvasom, hogy Julien Benda a francia sajtóban lelkesen biztatta Rákosi Mátyást, ne habozzon felakasztatni Rajkot, az imperialista ügynököt…

Végül is meglehet, hogy kétezer évvel ezelőtt is ilyenek voltak az írástudók és papi fejedelmek.

De most már megengedhetem magamnak, hogy Julien Benda könyvét nyugodt lélekkel ne olvassam.

Pojáca

A mai Unitában olvasom, hogy Tito beszédet mondott az általános leszerelés szükségességéről. „Szüntessék be az államok a nagy hadgyakorlatok tartását – követeli a jugoszláv államelnök.” Ez a főcím. És a fénykép is, ahogy mondja.

A cikkből aztán kiderül, hogy a beszédet Tito a „Szabadság 71” elnevezésű hadgyakorlaton tartotta, s hogy ilyen nagy méretű hadgyakorlat még eddig nem volt Jugoszláviában.

Bámulatos huszadik századunk

Ha egy elmés találmány lehetővé tenné a gombnyomásra előidézhető földrengést, akkor az egész világon elterjednének a gombnyomásra előidézett földrengések.

Ui. A fenti jegyzet a sületlen írások ládájának a fenekén pihent, Isten tudja mióta. Zavartan fedezem föl, hogy még ez a blőd abszurdum is aktuális lehet. Az olasz újságokban felüti fejét mostanában egy rettenetes gyanú. Hogy azt a nagy földrengést tavaly Örményországban pontosan e célból végzett föld alatti atomrobbantással idézték elő. Kétszázezer halott. Kellett az örményeknek megint ugrálniuk…

Azt is írják, hogy e taktikai földrengetés egy nagyságrenddel nagyobbra sikerült a tervezettnél. Még finomításra szorul a technika. (Ezért se szabad abbahagyni a kísérleti robbantásokat.)

Pánik

Pennsylvaniában egy atomerőmű megbomlott, eregeti a pusztító sugarú felhőket. És nem lehet kiszámítani, hogy még mit fog produkálni. Egyelőre csak a várandós anyákat és a gyerekeket telepítik ki a környékről.

A New York-i tőzsde azon nyomban reagált az eseményre. Az atomerőműveket tulajdonló vállalatok részvényei esnek, a klasszikus villamoserőművek részvényei viszont felmennek. De felmentek a Paramount filmgyár részvényei is, ugyanis most forgatnak egy monstre rémfilmet egy atomerőmű-katasztrófáról. „Kína-szindróma” – ez a bizalmas fedőneve az efféle kiszámíthatatlan atommáglya-begerjedésnek. Ez lesz a film címe is. Jó cím. Megmozgatja a fantáziát. Az atomerőmű bolondjában kieszi maga alatt a földet és Kínában lyukad ki. Horror!

Fénykép az újságban a pennsylvaniai kitelepítésről.

Egy szemüveges asszony karjában a gyerek. A gyerek az ujját szopja. Az anya sietve megy előre, együtt más anyákkal; azok is gyerekkel vannak. Mind védőleg hajolnak fölébe az ölükben hordott gyerekeiknek. Az előtérben siető szemüveges asszony futtában visszanéz, fel az égre.

Nyilvánvalóan az atomsugaras felhőt nézi. Hogy jön-e mögötte?

A kép ismerős.

Így ábrázolták a pusztuló Trójából menekülőket. De megtalálható ez az arc Rafael freskóján is: Borgó égéséről.

Lót felesége is így – „visszanézve menekül”.

Ez az a pillanat, amikor – régi mítoszokban – az asszonyok sóbálvánnyá váltak.

A szent tűzözön

Semmiféle prófécia nem látszik oly biztosra menni, mint a világvégét ígérőké.

Egy jordániai barátom órákon át idézi a Koránból a jeleket, amelyek félig-meddig már beteljesedtek…

Reagan elnök meg az Apokalipszisből idéz.

Agrippa d’Aubigné is írt a világvégről. Ő azt mondta, hogy a lég csupa sugárzás lesz, napszerűvé válik, olyannyira, hogy a Nap maga fekete éj lesz a vakító fényözönben.

A szenvedés márványfényei

Bámulom – szinte vallásos áhítattal a nagy számokban megnyilatkozó Törvényt – és ugyanakkor idegenkedem minden statisztikai adattól, amikor érzelmileg kéne ennek hatnia rám. Százezer embert vitt-e el az árvíz Indiában, vagy kétszázezret? – be kell vallanom: nekem szinte mindegy. „Silány szám” – ahogy Madách mondja. Nem bírom követni, se szívvel, se képzelettel a halott tömegek kétszereződését. S mivel tudom, hogy nem bírom, nem is akarom követni. „Mintegy száz-kétszázezer embert vitt el a víz…” – dadogom tétován.

Együttérzési készségem nincs sokkal magasabb szinten a földi gilisztáénál, aki tudvalevően nem árul el különösebb megrendülést, akár ha kettébe vágják. Egy hosszú földi giliszta vagy két rövid földi giliszta? That is the question. A földi giliszta nemigen látszik képesnek felfogni e kérdés hamleti tragikumát. De hát még személyiségünk ily elevenbe vágó katasztrófája esetén se viselkedünk feltétlenül különbül egy önfeledt gilisztánál: a legtöbb öntudatos kommunista vezető Sztálin börtönében sem volt hajlandó átélni saját tragi(komi)kumát. Rajk, pörét az akasztófa alá gombolyító szovjet szakértők előtt, utolsó szusszanásaival a Szovjetuniót éltette.

Egy kommunista különbíróságról olvasok, amely negyedórás tárgyalásain harminckét halálos ítéletet és 40 000 év börtönbüntetést mért ki. („Ma sokat dolgoztunk” – mondhatta a különbíró, amikor a negyvenezredik évet is kiosztotta és mehetett haza ebédelni.) Próbálom felérni földigilisztányi képzeletemmel, hogy mennyi szenvedés, köhögés, poloska és haláltusa fér bele negyvenezer évnyi börtönéletbe. Arról a harminckét kötél általi halálról nem beszélve…

Úgy érzem magam, mint nemrég, amikor megbámultam egy díszterem gyönyörű márványpadlóját, s felfedeztem a márvány rajzában a kisebb-nagyobb mészhéjas tengeri állatkák megkövesedett testét. Egy egykori tenger élővilágában gázolok…

Igyekeztem kijutni a fényes márványpalotából.

Mondanom se kell, hogy odakint a rengeteg autó kipufogócsövén ugyanazon régi tengerek élővilágából nyert égési termékek távoztak.

(És rajtam miféle láb tapos majd? És kinek a gépkocsijában leszek gázolaj?)

A meg nem alkuvás hősi lehetőségei a XX. században

Sosztakovics emlékiratait olvasom. Amikor szemrehányást tettek neki, hogy sok olcsó filmzenét csinált reprezentatív filmekhez – ráduplázott, önkínzóan. Sorolta a sok-sok többi alkalmi könnyűzene-szerzeményét. S végül azt mondta, büszkén (állítólag Csehovtól idézve): „Mindent írtam életemben, csak feljelentést nem!”

„Ki az? mi az? vagy úgy…”

Egy olyan országba vetett a sorsom, amelyről azt mondják, hogy a kormánya nem bírja kormányozni. Hogy a hatalom igazi birtokosai a maffiák, a terrorista brigádok, a titkos szabadkőműves páholyok, a papok…

És a világot ki kormányozza? Kik a világhatalom igazi birtokosai? A meglőtt amerikai elnök? A meglőtt pápa? Ha másra nem, talán arra rájöttek ők is ott a kórházban (egy éjszaka, amikor sajgott a bevarrt seb), hogy ők se tudnak semmit se arról, hogy mi fog történni még ezen a nyáron.

Vajon ki kormányozza most a világot? A kirakatban állókat ismerjük. És őket ki kormányozza? És a háttérben állókat meg mi kormányozza? Milyen csoportérdek? Milyen személyes érdek? Milyen nacionalista gőg? Milyen elmebaj? Milyen (holnapra majd tévesnek bizonyuló) elmélet? Vagy a világteremtésnek a nagyszámok törvényein át kiható miféle intenciója?

Napihír – nem is az első oldalakról: „Az új elnök tegnap átvette a lelépő elnöktől a 2000 francia atombomba feletti rendelkezési jogot.” Az újságíró hozzáteszi – fenyegetőleg? vagy már megnyugtatásnak szánja?: „Hirosima-nagyságrendű bombákról van szó.” Bergentől Palermóig minden városra esik egy. Eshet.

Kétezer Hirosima csak a kis francia arzenálból.

J. tegnap azt mondta, hogy úgy tudja: Európát már leírták. B. azt mondja, hogy bár hatvan fölött spórolnia kéne már az éveivel, de szeretne egy évvel öregebb lenni. Szeretne túl lenni ezen a nyáron és őszön.

Mi van?

Ki tudja?

A legfontosabbnak látszó helyzetjelentést egy régi Gulyás Pál-versben olvasom. Még a húszas években írta.

Pedig Gulyás ezt a 80-as évekre felizzó jelentésű versét még csupán az első világháború emlékeire támaszkodva írhatta: Doberdo, Marne, Rokitnói mocsarak… Przemyšl.

Idilli nevek Hirosimához képest.

És Hirosima is idilli a franciák „csinálhatok kétezer Hirosimát” gloire-jához képest.

És Franciaország is idilli az igazi nagyokhoz képest…

A Föld is idilli volt.

Elmeserkentőpor

Az újság híradása szerint a francia haditechnika megint jelentős eredményre jutott. Több éves kísérletezés után sikerült előállítania egy olyan gyógyszert, amely képes napokon át éberen tartani az egész vezérkart és mindenkit, aki szolgálatban van.

Amíg az ellenfél az álmossággal küzd és turnusokban szundít egyet, a franciák – váltás nélkül – szellemileg frissen és fitten vezetik le a pár napnál tovább amúgy se tartó harmadik világháborút.

S mondanunk se kell, hogy a győzelem nagyobb sanszaival. Az új gyógyszer mellékhatásai is pozitívak. Az euforisztikus közérzet, ez vele jár, elsöpri a planetáris pusztulás láttán esetleg feltámadó kicsinyhitűséget, skrupulozitást, részvétet és pánikhangulatot.

Eszembe jut diákéveimből a nagyszerű barát: Szegedy E. Sándor – aki a háború legelső éveiben, amíg még működtek nálunk (semleges országban!) az egymással hadviselő felek követségei, pár tubus aktedront vitt be az angol követségre, hogy diplomáciai úton megismertesse ennek serkentő hatásával a szövetségesek kezdetben elég lassú észjárásúnak tűnő hadvezetését.

Modern fiatalok

Stefano az iskolából hazamenet nem mondta meg otthon, hogy megintették és hogy a kedves szülőknek tessék bemenni a tanárhoz, hanem a balkonjukról levetette magát. Tizedik emelet: ez ötven méter. Az újságok ezt az ötven métert emelik ki címben, szövegben. „Amikor ezek a gyerekek komputerrel dolgozhatnak és a televízióból tájékozódnak a világ eseményeiről, hogyan lehetséges, hogy képesek 50 méter magasból levetni magukat?” – ezt kérdezi az Il Messaggero.

Úgy véli talán, hogy a robotizálódás új nemzedéke már kevésbé lesz kitéve a bontakozó lélek mindama kínjának és szorongásának, amelyről Egy szegény kisgyermek panaszai szóltak?

„Lesz-e gyümölcs a fán…?”

Az első szociológiai felmérés elkezdődött a tizenhárom évesek világában. (Túl sok kezd lenni köztük – hat százalék! – az öngyilkos, a narkós, a gyerekszoba hi-fi-tornyai alól a külvárosokba elkódorgó.) A szétosztott kérdőívek minden kérdésére televíziós élményekből adódott a válasz. „Ki az eszményed?” – kérdi a szociológus azoktól, akik 2000-ben huszonötévesek lesznek.

A három eszménykép: három showman. Ez már senkit se lepett meg. A meglepő az volt, hogy mind a három a magántelevízió sztárja.

„Kedves filmjeid?” – „Starsky and Hatch, Miami Nice, Supercar.” A válaszok alapján megint lokalizálni lehet: a magántelevíziók esti műsorai ezek.

A serdülők Jézuskának is a magántelevízió reklámjai alapján írják a levelet.

A szülők – az elmaradt, régimódi szülők – megnézik esténként az állami tévét is. Ámde ők, a tizenhárom évesek – immár tizenhárom év óta – csakis a magántelevíziók műsorait.

Két kultúra?

Mire felnő ez a „Berlusconi Generation” (így nevezik a 13 éveseket arról a magántévé-cézárról, aki most köti üzletét Moszkvában is), jobbára már csak egy kultúra lesz.

De talán lesz akkor is hat százalék, amely inkább öngyilkos lesz, narkós vagy csavargó.

Pótolhatatlan évek

A fiataloknak most már Magyarországon is van lehetőségük fegyvertelen katonai szolgálatra. Nagy viták után. A viták arra voltak jók, hogy kitessék: azt a 24 hónapot – minden hivatalos, hazafias csűrés-csavarás ellenére – maguk a katonák és a politikusok is alapjában véve büntetésnek tekintik. Ez a kétéves szabadságvesztés azért az eredeti bűnért jár, mert valaki fiatal.

Hisz amíg nagy odaadással igyekszik az orvostudomány életben tartani az öregeket, kihúzni még utolsó éveiket: a fiatalok életéből az állam haszontalanul lecsupálja a legvirágzóbb esztendőket.

Azok, akik folyton nemzetgazdaságban szeretnek gondolkodni, kiszámíthatják, hogy mit veszít egy ország azzal, hogy üresjáratra állítja a húszesztendős fiataljainak az életét. Az pedig kiszámíthatatlan, hogy mit veszít azokon, akiknek rendkívüli tehetsége épp a sorkötelessége idején indult volna kibontakozásnak.

Amikor a televízióban látok miniszterelnököket és államfőket ellépkedni katonák díszszázada előtt, óhatatlanul arra gondolok, hogy az emberi autonómiájuktól megfosztott egyenruhás fiatalok rezzenetlen sorában vajon nincs-e egy Kosztolányi, egy Kocsis Zoltán, egy Heisenberg. Vagy hogy a katonák is megértsék, hogy mit vesztegetnek el hülyeségekre – vajon nem áll-e a sorban mozdulatlan fakutyaként egy Teller Ede? Falanszteri dolgozókká, még csak nem is azokká, hanem holmi repülőtéri dísztárgyakká redukálva.

Volt idő, hogy a hadkiegészítés tudomásul vette, el a kezekkel az ifjan megnyilatkozó alkotó szellemtől.

Most olvasom Antonio Canova levelezésében: 1812. december 21-én írja neki Leopold Cicognari az örömhírt, hogy a fiatal Hayez festőnek nem kell bevonulnia, mert díjat nyert egy képével Milánóban.

A napóleoni háborúk kellős közepén a megszálló osztrák hadvezetés részéről ez a legtiszteletreméltóbb haditett volt. Felért az osztrák császár akármelyik elvesztett csatájával.

Zsenik zsinórban

Az újságok tele vannak a legfrissebb biológiai felfedezés híreivel: ugyanazt az embert akár ezer másodpéldányban is elő lehet állítani…

Eddig fájt, de kebeldagasztó is volt, hogy unikum minden egyes ember. Kosztolányi tanított meg e büszke fájdalom különös mélységeire: „Ilyen az ember. Egyedüli példány” – írta a Halotti beszédben. S aztán azt a csodálatos két sort, mely az egyén – mint holmi telitalálat – megismételhetetlenségéről szól: „Szegény a forgandó tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse”.

Az effajta szomorúság most már a múlté. Oda a büszkeség is.

Az ember tetszés szerint ikresíthető.

A Halotti beszéd fájdalma ezzel átadja a helyét egy újfajta, ismeretlen szorongásnak, amelyet ráadásul nem lehet röhögés nélkül kibírni.

Az egyik újság – hogy fogalmat adjon e genetikai forradalom jelentőségéről – 64 kis Hitler-fejet tesz egymás mellé.

Vigasztaló szándékkal a másik oldalon 64 kicsi Einsteint.

Előembriók, alemberek

Egyre többször vélem észrevenni a mélyreható határvonalat Észak és Dél között, az angolszász és a mediterrán mentalitás között. Most is. Olaszországban jár az angol „Embrió Törvény” anyja, nagyanyja: Mary Warnock. Ünneplő cikkek.

– Bekerülhet-e a Lordok Házába az az arisztokrata, akit lombikban állított elő a történelmi család?

– Be. A törvény figyelme erre is kiterjed.

Még szerencse.

A törvény lényege az, hogy különbséget tesz az embrió és az előembrió között. Az embrió szent, vonatkoznak rá az emberi jogok, az előembrióval viszont szabad kísérletezni és (nem üzletszerűleg) kereskedni is.

Az ősz ladyt menthetetlenül valami mitikus ősanyának látom, aki potrohában hordja az emberiség génbankját. Büszkén rámutat a Törvény emberi karakterére:

– Kísérletezni szabad az előembrióval, de emberi sejtet elegyíteni a csimpánzéval tilos. – (Miért? Az már nem tudomány?)

Közben megrendül a hitem az „érték”-ben. Az öreg hölgy folyton az „érték”-re hivatkozik. Az embrió értékesebb az előembriónál. (Miért? Kinek?) Egy egészséges fiatalember viszont értékesebb az embriónál is és az elfekvő betegnél is. (Ha van Isten, nem hinném, hogy ő így értékelne.)

A diadalmas satrafa szemében két főellenség van: a pápa, mert nem hajlandó azt mondani az előembrióra, hogy még nincs lelke, és a németek, mert úgy megégették magukat Mengele kísérleteivel, hogy most nem mernek belemenni a pragmatikus génmanipulációkba sem.

Az Észak és Dél közötti határ nem az én káprázatom. A La Repubblica kolumnája így fejeződik be: „Anglia e tudós hölgy érdeméből utat mutat egész Európának és kiváltképp a földközi-tengeri népeknek.”

Zenit és Nadír

A vállalkozó, az ékszerész, a miniszter, a főügyész, a főszerkesztő, a maffia-vezér, a porkoláb állandó életveszélyben érzi magát; nem egy közülük hatalmas idomított dobbermanokat és farkaskutyákat szerez be, mert ezeknek társasága a biztonságérzetét jobban növeli, mint a legszofisztikusabb riasztóberendezés és a leghívebb kapuőrség.

Mindenütt hirdetik magukat a kutyatenyésztők.

Virágzik a kutyaipar.

Perangelo Amelio kutyafarmja is gyönyörűen fejlődött. A régi neveldét már kinőtte. A szorgalmas idomár villát vásárolt Torino mellett és a parkot teleépítette kutyaketrecekkel.

A neve is szép a farmjának: „Zenit”.

A magas égre utal.

Persze, ha nagy a konjunktúra, nagy a konkurencia is.

De Perangelo Amelio nem olyan fából van faragva, aki hagyja magát lekörözni. Tudja jól, hogy az üzleti versenyben mit számít a reklám.

„Oroszlánként védi Önt Perangelo Amelio vérebe.” Ez volt a jelszava. És ez nem volt üres szó. Beszerzett egy kétéves oroszlánt.

„Nadír” – ez az oroszlán neve – trónol a kutyafarm főketrecében.

A kutyák tőle tanulják a bátorságot. A hirdetésekben Nadír ugyanúgy képviseli a céget, mint oroszlántársai a brit birodalmat, a Metro Goldwin Mayert vagy a Generali Biztosítót.

Tegnap reggel 9 óra 30 perckor Nadír megette Mariangela Ameliót, a kutyafarm tulajdonosának háromesztendős kislányát, aki szokásához híven az oroszlánketrec tövében babázott.

Nadír kinyúlt utána és beemelte a kislányt a ketrecbe. Így végzett vele.

A kislány halálkiáltását hallva a farm valamennyi kutyája vadul vonítva tépni kezdte ketrecét. Menteni akarták a kislányt.

A torinói állatvédő egyesület lépéseket tett, hogy a gyilkos oroszlánt ne végezzék ki.

Szolgáltatók – megrendelők

A La Repubblica a 13. oldalán közli, rövid cikkben, hogy a gyermekcsontváz-export felvirágzása eredményeképp sok apró gyereket megölnek Indiában. Különösen keresettek a gyerekkoponyák. 23 országba szállítják, a főmegrendelő az Egyesült Államok. Minden hónapban 1500 gyerekkoponya indul Indiából Amerikába, hamis vámnyilatkozattal, mint kókuszdió-szállítmány. A gyerekek lefejezését specializált intézetben végzik.

Ennyit a szolgáltatásról.

De hogy kik a megrendelők, arról nem ír a kis cikk. Csak annyit ír, hogy a kelet-indiai Bihar állam parlamentjében kemény vita folyik erről az exportról.

A Párt és a Profit himen-hírei

A korrupciót azért kockázatos támadni, mert nemcsak a korruptak érzik találva magukat, hanem a korrumpálók is. Tehát nemcsak a bürokraták, hanem a menedzserek is. És ők a veszélyesebbek, mert e házasságban ők az igazi rámenős hozományvadászok.

Ahogy egy osztrák államfő mondá nemrégiben egy magyar ex-kormányfőnek: „Ami a Habsburgoknak négyszáz év során nem sikerült, Magyarország kolonializálása, mi most megcsinálhatjuk egy emberöltő alatt; a mi üzletembereink ugyanis profitra pályáznak, az önökéi kisebb-nagyobb ajándékokra. S ez a formula számunkra fölöttébb szerencsés.”

Ellencsúcs

Párizsban ugyanakkor összegyűltek a hét legszegényebb ország intellektueljei. Jöttek Mozambikból, Bangladesből, Amazóniából, Haitiből… Üzenetek a Hét Leggazdagabbnak: „Nem sokat konyítunk a világgazdaság finom mechanizmusához, de számtalan következményét látjuk: munkanélküliség, áremelés, a szociális szolgáltatások csökkenése, az exportra szánt kultúrátok (kultúr-átok?) térhódítása…”

Levelükben tiltakoztak az eladósítás stratégiája ellen, amely – mint írják – nem az ő találmányuk.

Aláírás: „a földgolyó elátkozottjai”

Nagy-Németország küszöbén

E pillanatban még Kelet-Berlin.

Feleslegesen elnyúló vitám az asztalnál H.-val. Az antifasiszta ellenállásnak volt hőse – ezt többször említi is, bár tudhatná, hogy tudom. Dicséri a privatizálást (megveheti villáját tizedárán annak, amennyit holnap érni fog), csak a rendeletek rendetlenségén háborog. Aztán Wolffról beszélgetünk, Kelet-Németország legendás kémfőnökéről. H. ünnepli, rajong érte.

Engem Wolffnak a nyugati újságokban kiteregetett médiaimázsa bosszant.

– Egy új Skorzeny – mondom –, de Hitler bukása után Skorzeny mégse adhatott a világlapoknak interjúkat bravúros ügyleteiről, hogy hogy ragadta el a Gran Sassóról Mussolinit, hogy hogy csomagoltatta szőnyegbe a kis-Horthyt…

Erre aztán megkapom a magamét. 1. Hogyan helyezhetek közös nevezőre egy fasisztát egy antifasisztával? 2. Wolff a Vörös Hadsereg tagja volt, talán nekem már ez se tetszik? 3. Tudom-e, hogy Nyugat-Németországban viszont nyugdíjat élveznek azok a náci bírák, akiknek vér tapad a kezükhöz? 4. És azt tudom-e, hogy Wolff fivére nagyszerű filmrendező, aki most épp e kémfőnök öcsről forgat filmet? 5. Tisztában vagyok-e azzal, hogy Wolff nem kém volt, hanem kémelhárító, tehát épp az imperialista kémek megsemmisítése volt a feladata? 6. Értesültem-e róla, hogy az új, demokratikus kormány belügyminisztere, holott eléggé jobboldali, felkérte Wolffot munkatársának?

Alig győzök retirálni.

Minden esélyem megvan, hogy Wolff e beszélgetésről hivatalból értesüljön és intézkedjék.

Publicitás

A párizsi hetilapban többoldalas, részletekbe menő dokumentáció arról a jó vágású, jó társaságbeli úriemberről – jachtjáról, otthonáról, gyerekeiről –, aki telefonhívásra mazochista férfiakkal randevúzott, de nemcsak megkorbácsolta őket, hanem a fejüket is szétverte. Eddig négyet vallott be. Méla tekintettel, szelíden néz ránk a fényképről. Egyik áldozata a televízióban sztárolt tenyérjós volt.

A nagy beszámolóból megtudjuk, hogy a francia postának van egy speciális szolgáltatása – bármilyen igényt névtelenül lehet kivetíteni a többi előfizető képernyőjére, s akit érdekel, válaszol rá. Nem olcsó mulatság, de már millió előfizetője van. A tenyérjós is, a vitorlázó playboy is szenvedélyesen tárcsázgatta ezt a bűvös számot: 35-10.

A nagy szadista-mazochista horrorbeszámolót (a szétvert fejekkel, amelyek láttán a sokat próbált rendőrök is rosszul lettek) megszakítja egy oldalnyi reklám.

A francia posta hirdeti a legsokoldalúbb érdeklődést kielégítő szolgáltatását: 35-10.

Meglehet, hogy a horrorcikket is a posta reklámfőnöke rendelte.

Óvilági költők jellegzetes álmai

Hogy mit össze nem álmodnak manapság a költők odaát Európában! S aztán az újságokban közlik is. (S közben szidják a profitszemléletet.)

Jorgosz Szeferisz – akit már nem egyszer ajánlottak a Nobel-díj-bizottság figyelmébe – legutóbb a következő álmát publikálta:

Egy árverésen vesz részt, a görög kormány árulja az Akropoliszt, amelyet a legtöbbet kínáló amerikai fogpasztagyár meg is vesz, azzal a szándékkal, hogy az Akropoliszon amúgy is romos templomok márványoszlopait megannyi fogpaszta tubusnak átfestve publicitást biztosítson gyártmányának…

Szeferisz úr sajnálhatja, hogy ezt a kétségtelenül eredeti sztorit szatirikus novellaként adta el, ahelyett, hogy felajánlotta volna valamelyik nagyobb fogpasztagyárnak. Bizonyára többet keresett volna vele. Az a benyomásunk, hogy a görög költő abban a szerepben kíván tetszelegni, hogy ő védi az antik kultúrát a modern kapitalizmus mohóságával szemben. S csak gúnnyal tudja emlegetni az athéni városkép megújítását a posztmodern jegyében. S arról persze egy szót se szól, hogy milyen arányokat ölt Görögországban a gyermekkori fogszuvasodás.

HASZNÁLJON AKRODONT FOGKRÉMET!

Baljós óráink

A Tudományos Akadémián, atomkori életlehetőségeinket latolva, Szabó István a Video-Szatellita-Tévé Galaktikáról beszél. Sorolja ennek az új Tejútnak az áldásait – aztán sorolja a szellemi életre degenerálóan ható káros következményeit. Bámulom disztingválókészségét, hogy részrehajlás minden jele nélkül mutatja be ugyanazon jelenség színét-visszáját. Régóta elszoktam a szellem ilyen tacitusi (sine ira et studio) emelkedettségétől. Én magam képtelen volnék rá. (Tacitusnak se mindig sikerült.)

Az én fülem az ellenérveire fogékonyabb. Ezekre emlékszem inkább.

Minél nagyobb a filmgyártó cég, annál alacsonyabb nívójú filmeket szorgalmaz és forgalmaz, mert csak a nézők száma számít a Politikának is, a Reklámnak is, már pedig ők tartják markukban a tévék műsorát, hogy a maguk ideológiáját és mosóporát is eladják. Minden csatornán erre a szintre vannak leszállóban a filmek. Ezekből keverhetjük majd az esti műsorkoktélt. S ezeket vesszük majd videóra, hogy újra láthassuk… Minél rosszabbak lesznek a filmek, az elterjedettségük annál inkább nő, s a megigézettségünk is egyre intenzívebb lesz. A megválasztandó elnökjelölteket megválasztják, és a minden szennyet eltávolító mosóport a háziasszonyok megveszik. Ezt a jelenséget hasonlítja össze Szabó István a hamburger világhódításával. Ez csakugyan oly diadalmas, hogy a kínaiakkal elfeledteti a kínai konyha ízeit, a franciák sutba vágják Brillat-Savarint, és hogy mi volt egykor egy magyar ebéd, azt majd csak Huszárik centenáriumon fogja megsejthetni a közép-kelet-európai hamburgerélvező, ha a Szindbád-filmet felújítják.

És nem is csupán ízekről van szó, holott ez se volna kicsinység.

Hanem arról is, amiről azt hittük, hogy egy-egy kultúrának több ezer éves sajátossága.

Még pár évvel ezelőtt, tehát a Hamburger Galaktika előtt a Földközi-tengert környező országokban az úgy volt, hogy délben minden földműves, iparos, munkás, banktisztviselő, boltos, professzor, diák, plébános, sekrestyés, ministráns és miniszter hazament ebédelni.

Tizenkettőtől egyig zsúfolt volt Párizsban a metró, Rómában az utcákon el-elakadt a közlekedés…

Sietett haza mindenki, hogy amikor a Nap delelőre ér: tető alatt és együtt legyen a család.

Mert ekkor nyilazza agyon Phőbus-Apolló, kocsiján az ég tetejére érve, akit csak szabad ég alatt talál.

Hora nefasta.

Baljós óra. Bajt hozó óra…

Jobb ilyenkor visszatérni az anya kötője mellé, a matriarchátus múlhatatlan emlékei közé, barlangmélyi hűvösbe, valamiféle biztonságba.

Nincs gyerek, és nincs öreg hosszú egy Olaszországban, akinek fel ne ragyogna az arca, mint mindenkinek az asztal körül, amikor meglátja a diadalmasan asztalra tett nagy lábas pasta – azaz főtt tészta – rengő halmát, tetején a paradicsomos-húsos bolognai, vagy az aromás füvektől zöld liguriai mártással, vagy az erdők illatát terjesztő porcini gombával, vagy kinyílt kagylók meg a tenger egyéb virágai pompájában – és persze ott van mellette a reszelt pármai sajt is, hogy ha a mártás megkívánja, még azzal is megszórhassa, aki úgy szereti…

A délelőtti munkahelyi bosszúságok fölengednek az első tál láttán, s teljesen elfelejtődnek a lágy, de mégis harapnijó (al dente) spaghettik, makarónik, fettuccinik buzgó tekergetése és nyelése közben. Megengeszteli a gyomrot a főtt tészta konzisztenciája és a bazsalikom jó íze. Az idegekből elszáll minden feszültség. Béke van.

Minden délben feltöltekeznek ezzel a békével.

A kancsó is körbejár. Vörösborral, vagy Róma környékén inkább az antik költőktől ünnepelt aranysárga, könnyű frascatival. A tusculumi dombok borával.

Odakint pedig – odafent! – ahogy a kozmikus szorongásokra oly fogékony váradi költő, Horváth Imre írta:

Ezt vészeli át tető alatt a család, vendéglőben a baráti kompánia, menzán a diákság.

Ma Párisban is, Rómában is, Athénben is és Barcelonában is kezd megszűnőben lenni a déli családi együttlét. Minek is az?

Egy hamburger, hozzá egy pohár sör vagy kóla, és a hosszú ebédszünetet végtére is agyon lehet ütni valamelyik bárban, a láthatatlan Elektronikus Ellenféllel csatázva a játékmasinán.

Odahaza az asztalnál üresen marad egy szék.

Aztán valamennyi.

És Franciaországban?

Most olvasom Illyés posztumusz naplójában „A köztudatból és a történelemből csak azért maradt ki, hogy a franciák főleg ebédre rengeteget esznek, mert sokfélét és sokáig, miközben a zamatos de könnyű boraikból is többfélét fogyasztgatnak, korlátlanul áldozva időfeledtető cseveghetnékjüknek. A kétórai ebédidő náluk azt jelenti, hogy két órát asztalnál ülnek a gyári kantinokban is.”

Hány „Mostro” van?

Firenze környékén másfél évtizede gyilkol egy szörny. Már nagybetűvel írják: a Szörny. A „Mostro”.

Meglesi a bokrokban a szerelmespárokat, és amikor élvezni kezdenek, rájuk ront, megöli és sebészkéssel meg is csonkítja őket.

Hajnóczy novellája a parkőrről, aki husánggal veri a bagzó kutyákat. Ezek rémületükben összeragadnak.

„Részeg arzenál”

Tűző nap. Korai kánikula. Medárd utáni monszun. Ez a szakadó meleg eső már nem annyira aranyat, mint inkább infarktust ér. Aztán megint tűző nap és egy koporsó után baktatva emlegetjük, hogy igen, a múlt héten, amikor rosszul lett, akkor is „front” volt…

Aztán majd megint viharok, záporok, nyomasztó párás idő, érettségi vizsga, vakáció.

Péter-Pál…

Tűző nyári nap. Igazi világháborút-hozó idő.

A gyerekekre gondolok, akik a vakációt várták. Fiatalokra, balatoni táborokban. Milyen lesz nekik, ha hallják, hogy itt van megint, kitört? Én már tudom, hogy milyen lesz, minden eddigi következményével. Ami az újabb technológiából fog következni, azt már úgysem érem fel gyatrán betáplált, elmaradt képzeletemmel.

A szellem gyönyörű autonómiája, óh!

Hogy a nagy kötélhúzásban Gorbacsov jött be végül és nem valamelyik neobrezsnyevista kerületi párttitkár, ez bizony sok véletlennek (és a Gondviselésnek, ha van) köszönhető. Úgy emlékszem, az okosok valami Romanov nevű bürokrata esélyeit tippelték. Ha ez a Romanov vagy Lihacsov vagy akárki más győzött volna, tíz-húsz-harminc évet még várhatnánk a peresztrojkára és a kelet-európai államok felszabadulására. Miért ne? „Előttem szolgáim, a századok” – mondja az Úr Babitsnál. Hisz semmi komoly akadálya nem volt annak se, hogy tíz-húsz-harminc-negyven évvel azelőtt már jöjjön, ami most jött…

56-ban. 68-ban. Talán akkor ennél jobb is jöhetett volna.

Csupán a Szellem Embereinek kevéssé autonóm szellemre valló stréber alkalmazkodási készségén szoktam elborongani, midőn a brüszk politikai változások eredményeképp testületileg abbahagyják a megkezdett gondolatmenetet, és Hegellel indított szavalókórusukat Heideggerrel fejezik be. Úgy tesznek, mint az egyszeri akadémikus, aki felszólalása során azt vélte hallani, hogy Révai elvtárs köhintett egyet, s ettől kezdve pont az ellenkezőjét mondta annak, amit addig mondott.

Most a történelem nekik is közbeköhintett. Figyelmeztetőleg? Vagy csak náthás?

A maradandóság homokvárai

Mayerling. Egy szerelmi dráma. Dallas. Egy magányos gyilkos. A római Szent Péter tér. Egy magányos merénylő. Az az elhagyott tengerpart, ahol Pasolini lelte halálát. Dettó. Calvi bankár Londonban lóg egy híd alatt. Sindona bankár valamelyik szuperbörtönben reggeli kávéját ciánkálival fogyasztja. De hozzá lehet tenni a Via Fani nevét, ahol Morót rabul ejtették. És még szerte a világon hány város, tér, utca, híd, Balaton-part nevét! Egy stockholmi utcáét. A bolognai vasúti állomásét…

Az igazság rekonstruálási kísérlete nap nap után az újságokban is: ez is eredményes figyelemelterelés az igazságról.

Az olasznak (hiába: tengerparti nép) van egy szemléletes szava: homokot rá! Insabbiare! Egész várak épülnek homokból.

Pannóniában – virágoskertmagyarországon – ezt a tevékenységet inkább úgy mondják: elgereblyézni. Ez is szemléletes szó. Van benne valami idilli.

Van Isten?

Federico a vízcsatornán próbált lemászni a negyedik emeletről. Önkéntes rabságot vállalt otthon, amíg talán sikerül leszoknia a kábítószerekről. Nem bírta nélküle. A negyedik emeletről lezuhant és egy kerítésen szétzúzta két csigolyáját. Valószínűleg béna marad. Most 17 éves.

Az újságíró a fiú anyjával beszél. Egy moziban takarít, nyolc gyereket nevelt fel. Ezt mondja: „Valahol fent, nagyon fent, ül valaki, akinek az az érdeke, hogy a fiaink elpusztuljanak. Munka nélkül tengenek-lengenek reggeltől estig… És aztán úgy végzik, mint Federico.” – (La Repubblica. Február 8.)

Falhoz szorítva

Lopva ható, növekvő nosztalgiával olvasom Bíró Ferenc József novelláját a csövesek életéről, éjszakai nyugodalmat hiába kereső bujkálásaikról a rendőrök elől és a még őket is kizsebelő újmagyarok bandái elől.

Végre egy igazán nyitott társadalom!

„A hajléktalanok társadalmi skálája igen széles. Diplomástól segédmunkásig minden réteg képviselve van benne; 16 évestől 80 évesig. Legtöbben elváltak.”

A költők szívében megrezzen a delejes tű – talán ugyanaz, amely régen a bujdosó katonák sorsára reagált.

Lám, A hónap verse címét méltán elnyerő Takáts Gyula-vers is az újranépesedő margón túli világ felé mutató nosztalgiák ébredéséről szól:

A világszerte győzedelmes Thatcher asszony mireánk is ránk terítette sokráncú bőszoknyáját: a gazdagok tollasodnak, a szegények nyomorodnak. És az égen hétágra süt a Világbank.