Giuggiola

Signora Gozzini…

Most szólítottam először a keresztnevén.

Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.

A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.

 

Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.

Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túl vagyok rajta. Biztatott, hogy akkor írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette – Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)

A Császárkeringőt is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.

Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.

Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…

A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretni való van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)

A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli Múzeumban…

A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remete-szerzetet alapító Szent Romualdo.

Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.

Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.

De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…

Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét.

Nem csupán személyes hálámat rovom le itt.

Van megköszönnivalónk az egész magyar kultúra nevében.

A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –, Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.

Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.

A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gyorsan elküldtem.

 

Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.

Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.