A 424-es

Tegnap még nem lehetett látogatni.

Ma már nincs kit.

Éjjeliszekrényemen a szombati Népszabadság, benne a verse, s ő maga a múlt éjszaka, valahol három emelettel fölöttem, kilehelte a lelkét.

Az újság szélére tegnap felírtam a szobaszámát: 424. Azzal akartam beköszönteni hozzá, hogy erről a verséről beszélgessünk tovább. Szembeszökően nagy vers volt már megjelenésekor, és most, ebben a hirtelen támadt csöndben – a költőhiány csöndje ez – megszólal a vers száz rejtett visszhangja. Úgy hat, mint egy alkalmi vers, amelyet a költő – visszaszámlálva négy napot a halálától – búcsúzásképp közöltetett. Az utolsó pillanatokra tartogatott végszóként.

Azzal a szóval akartam kórházi szobájában beköszönteni rá, amellyel Ady illette Vajda Jánost: – „Te Mont-Blanc ember!”

Mert Garai Gábor Népszabadság-beli verse, szeptember 5-éről, éppúgy a kozmikus sugárzásban kibontakozó jelenésről szól (a vers címe is: Jelenés), mint Vajda János Mont Blanc-verse.

 

Kilyukadt ózon-pajzs alatt vacog az Antarktisz, vacog; ibolyántúli sugarak pokoli pompája ragyog…

 

Még a zenéjében is hallani véltem Vajda metrumait. „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég…”

Úgy látszik – akartam elmondani Gábornak, betegágya mellé ülve –, van az űri hideg és a kihűlő lét találkozásának egy olyan élménye (lappangó világvégszorongásból születhetett), amelynek kikristályosult a saját versformája – erre talált rá Vajda; s most, Vajda után száz évvel, egy lépéssel közelebb a kollektív szorongások realitásaihoz, ez a versforma megint felmutat egy hasonló látomást…

Indulóban voltam a negyedik emeletre, amikor megtudtam a halálhírt. Garamvölgyi Mária telefonálta az Írószövetségből. De jó, hogy gondolt erre. A hír brutalitása így nem sújtott akkorát, mintha egy üres ágy mered rám a 424-es szobában. A csöndes, hosszú telefonbeszélgetés Garai Gáborról jobban oldotta a szívem elszorulását minden coronaria-tágítónál.

 

Két hónapja sincs, hogy utoljára telefonon beszéltem az Írószövetséggel. Ez akkor volt, amikor Vészi Endre meghalt.

Természetes lett volna, hogy Vészi temetésén az utolsó szót Garai Gábor mondja. Meghitt barátok voltak. S a legutóbbi hónapokig közeli szomszédok is. Költészetükben is volt közös hang, a titkolt-sebű, palástolt fájdalomé, a megrendülésé. Vészi Endre utolsó születésnapjára Garai írta a legbensőségesebb köszöntőt: A Napbanézőt.

Amikor mégis nekem szóltak, hogy beszéljek Vészi Bandi fölött, illőnek tartottam, hogy mindenekelőtt megkeressem Garait. Felhívtam. Menjek máris, mondta a telefonba, és pontosan lediktálta, hogyan jutok el hozzá. De hiába jegyeztem föl az autóbuszok számait, nemigen tudtam kitalálni, merrefelé járnak. Meg nem is nagyon akartam elkésni, délfelé járt már, az egyik legrekkenőbb júliusi nap volt. Rábíztam magam egy taxira. A terjeszkedő Budapest peremén jártunk. A térképen jelölve se voltak még ezek az utcák. Garaiék régi lakásán jártam volt a Krisztinában, de ezt a kis kertes házat még csak az új versekből ismertem. Így hát sokat tudtam mégis az új házról. Hogy micsoda szeretetvágyból született ez az otthon, közel tudni magához fiát, menyét, unokáit. És hogy mennyi vesződséggel járhatott, micsoda munkával, felvállalt terhekkel, összehozni egy házat azoknak, akiknek se pénzük, se jártasságuk ebben a haszonelvű magyar hazában. (Nem retorika. Hiába instálta az iparosokat, hogy jöjjenek beablakozni garázsból lett dolgozószobáját stb., a négyzetméterek túl csekélyek voltak. Magára adó kisiparos ilyenkor, ha a szomszédban dolgozik, se jön át. S egy Kossuth-díjas költő nem mindig üti meg a státusok ma megkövetelt szintjét.)

– Meglepő, hogy csakugyan idetaláltál – mondta.

– Intelligens volt a taxisofőr – hárítottam el, amit ebből a kételyteli mondatból dicséretemül szánt.

Leültünk egy pohár őszibarack mellé, a beüvegezett földszinti könyves szobában. Itt mondta el, fojtottan és riadtan, hogy miért nem tud ő egyetlen szót se szólni, se írni Vésziről. Július 9-én ott volt hajnalban a kórház folyosóján, kiment a szobájából cigarettázni, amikor az intenzív osztályról kihoztak egy betakart halottat. Pár perc múlva tudta meg, hogy a legjobb barátja volt.

Akkor tűzték ki, hatvan nap múlvára, az ő operációját.

 

Az elmúlt két hétben kívül-belül rágott rajtam két abszurditás. Szinte szinkronban.

Író voltomban (ami csupán annyit jelent: az átlagosnál egy fokkal érzékenyebb embervoltomban) szenvedtem őket. Kívülről: a magyar irodalmat körülhullámzó, már oly ismert bizalmatlanság és közöny tarjagosabb lett. Inkább, mint máskor, megint lehetett érezni e hétszáz éves intézményen könnyű szívvel túladni kész szándékokat. Belülről: a temetésre várva nem tudtam nem gondolni annak a másik magyar abszurdumnak a feloldhatatlanságára, hogy nincs a Létnek oly mélyen megszenvedett költészete – példának okáért épp a Garai Gáboré –, amelynek hitelét Magyarországon ne próbálná csorbítani egyfajta kajánság, ha a költő a teljes magyarság élményét nem csupán oppozícióban, hanem a hatalom szféráiban is megélte. Én tudom a világirodalmi példákat, hogy épp a legtragikusabbak – Sophoklestől Horatiuson, Dantén, Racine-on, Goethén át, Claudelig, Senghorig – ezt mennyire nem hagyták ki, hisz a történelemmozgató indulatok megismerésének legfontosabb iskoláit hagyták volna ki…

Minden ellenérvet ismerek. Én sem érvelek tovább, mert nem vitatkozni akarok efölött. Csak megmondani, hogy öncsonkításunknak ezzel a fájó sebével léptem be a temető kapuján. Azon is tűnődve, hogy bizonyára összefügg e két magyar abszurdum. De melyik az ok? És melyik az okozat?

A kapu mögött, a sírkertben már mindjárt minden biztosabbnak tetszett. Ama tajték sem csapott be a kőkerítésen.

A koporsó mellett elsőnek őt pillantottam meg, Vas Istvánt. A kortól, a gyásztól kissé megroskadtan állt. Díszőrséget állt. A tűző nyárutói nap a tarkóját égette. A kilyukadt ózonpajzs alatt állt. Kezében egy hosszú szárú, gyönyörű rózsát lógatott.

És akkor eszembe jutott egy verse, amelyet olasz fiataloknak magyaráztam nemrég. Ennek a Vas István-versnek a világossága most egyszeriben eloszlatta a kínzó aggályaimnak maradék árnyékát is.

A versnek Jelenidő a címe. S arról szól – nekem legalábbis –, hogy az emberi tisztaságnak és a magyar nyelvnek (a költészet legmagasabb szintjén) az igazi, a próbatevő környezete nem a sterilitás, hanem valami Cethal lucskos gyomra, ahol a próféta nem szűnik meg prófétának megmaradni, s a költő költőnek. Sőt.

Látva ott a körben a hatalmas, a kisded, a maroknyi magyar irodalmat – élőt és halottat –, próbáltam magamban elkezdeni ezt a verset: „Az ide-oda rángatott, naponta Ezerszer meggyalázott, kalodába Gyömöszölt, életet mentő, pojáca-Ruhás magyar nyelv nem azokban él…”

S aztán, hogy kikben él ez a magyar nyelv (és hogy miért éppen bennük, bennünk és bennetek), az már a XX. századi, egyedül érvényes illúziótlan morálnak egy olyan deklarációja, amely ily kereken megfogalmazva példa nélkül való mindmáig a magyar (az európai) közgondolkodásban és filozófiákban:

 

…a jelenidőben, A szörnyállat hatalmában, amely Mindennap újra elnyel s kiokád, Mert nem juthatunk levegőre, csak E cethal gyomrán át – és nem lehet A behemótot megkerülve élni.

 

Pár éve Firenzében az egyetemen Vas István olaszországi verses útinaplóját olvastattam a növendékeimmel. Az 1947-es Római pillanatot. A háború utáni Firenze friss sebeiről szóló versét. Aztán beleolvastunk a következő kötetébe – az 56-ig érő Teremtett Világba. Ebben volt ez a fenti vers is. Féltem tőle, mert nehéz. Lefénymásoltattam harminc példányban, szétosztottam. S a könyvvel a kezemben a táblánál fejtegettem – szófejtegettem – a sorokat. – „A szörnyállam hatalmában…” – Az egyik hallgató odaszólt: – „Professore, itt nem az van írva, hogy szörnyállam, hanem az, hogy szörny-állat…” Csakugyan, rosszul olvastam. József Attila játszott talán velem? Ő emlegeti együtt Kosztolányi nyelvrákját és a szörnyállamok iszonyatát. Vagy a verset szülő ötvenes évek emléke? Persze, a vers csakugyan az államról szól, ha apokaliptikus látomásként állatnak mondja is.

Az olasz fiúk, lányok eltűnődtek a vers értelmén, az én nyelvbotlásomon, és fordították maguknak a verset olasz nyelvre, olasz viszonyokra, Nyugat-Európára.

Érvényes volt.

 

Megindulva már a koporsó után, próbáltam a verset tovább mondani magamban, bár tudtam, hogy bármily fényt hozzanak is a költők ebbe az „összevissza, kusza szövevénybe”, van egy pillanat, amikor a géniusz minden fénye elhomályosul. Ilyen pillanat az, amikor épp a költő nyitott sírjánál a fényhozóra hullani kezd a göröngy. Black out. Semmilyen szó, ima, zene sem tud egy percig semmit se mondani.

Vas István is jött fel a kaptatón, szorongatva a hosszú szárú vörös rózsát, amely biztosan a szentendrei kertben nyílott ki mára.

Elérkezett a behantolásnak a pillanata, azzal a percnyi elsötétedéssel…

Csak azt látom, hogy Vas István nehézkesen felhág a földhányásra, és azt a vörös rózsát egy suta, gyönyörű és most már örökre érvényes mozdulattal utánahajítja a leeresztett koporsónak.

Ez a gesztus áttörte pillanatnyi sötétségét a dolgok értelmetlenségének.