P. J. temetésénAmíg a koporsót a sírba eresztették, és még utána sokáig beszélt hozzá az anyja. Csendes szóval, de valami olyan hangfekvésben, amelyről elhittem, hogy áthat a koporsófedélen és a fölébe halmozódó hanton, s eljut a véraszályos agysejtekig… Én meg azt a verssorát próbáltam összerakni fejben ott a sírgödör mellett, amelyikben magát – az arcát – gödörnek mondja. (Ritka metafora ez a költészetben: nemcsak a láb kerüli a gödröt, a szóhasználat is.) Most megtaláltam a verset:
Volt tehát egy pillanat, amikor sírgödörnek tudta magát – megnyíló anyaföldnek. Így élte meg önnön mélységeit. S talán a nevét is, amelyben figyelmeztető a telluri utalás… S volt ereje leírni. Berzsenyi bátorsága ez: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” Pinczési Judit írta: maga is mély sír lett – „melybe levágott redőnyként emberi sorsok zuhannak”, s lecsukódott, mint fölötte most a másik gödör.
Hazatérőben. Ezzel a monogrammal már temettünk itt költőt, nem is rég. Pilinszky Jánost. Költők számára nem lényegtelenek még a kezdőbetűk sem, azok is inthetnek a sorsok összecsendüléseire. És nem lényegtelen az sem, hogy a mélységre utaló szavak megjelennek a verseikben, vagy a nevükben. |