Ok-talan halál

A fiatalok halandóbbak nálunk, öregeknél.

Halandóbbak, törékenyebbek, sebezhetőbbek, gyúlékonyabbak… Még a népünnepélyeken is őket tapossák el, és még a díszlövés is őket találja el. Nem beszélve azokról a golyókról, amelyek direkt nekik voltak szánva.

Régóta gyanakszom, hogy valami ritkítja a fiatalok sorait. Figyelem az újságokat. Most elsősorban az olasz lapokra gondolok, amelyek riportszerűen adnak hírt minden tragikus eseményről; és nincs nap, hogy ne lenne bennük egy tizennyolc évesnek a képe. Az utolsó igazolványkép. Merően néz ránk. Mint az, aki már nem él. Mi történt vele? Megbukott a vizsgán? Nagyobb volt a kábítószeradag? Az egyiket az őrjöngő szűcsmester kilőtte a szülei közül, mert éppúgy tizennyolc éves volt, mint az, aki öt perccel azelőtt kiemelte kirakatából a nercbundát.

A fiatalok túlságosan halandók…

Erről beszélgetünk, szomorúan és elkeseredetten Sallay Gézával, az oly hirtelen elhunyt Hekerle László professzorával. Ő a nagy reményekre jogosító tanítványát siratja benne; az irodalom pedig az új koncepcióval jelentkező kritikust, fordítót, a magyar irodalomnak az olaszok felé – és talán nem is csak az olaszok felé – okos, meggyőző szavú kapunyitogatóját.

– A fiatalok közt, főként a fiúk közt, és épp a legtehetségesebbekből gyakran hiányzik az ellenálló erő – mondja Sallay Géza szinte súgva, mint ennek a századvégnek, sok más közt, egy újabb baljós jelét, amelyre ő pedagógiai tapasztalataival jutott.

Az írók, mint sok egyéb jelét a krízisnek, ezt is hamar és következetesen jelezték. Én az olasz újságok fekete krónikáin messze túl, a fiatal prózaírók objektív helyzetjelentésnek álcázott segélykiáltásaiból tanultam figyelmezni erre a jelenségre. Az Oszlopos Simeonból is. Az első Kamondy-novellákból is.

Hogy valami tizedeli őket.

Újabb és újabb generációk beszéltek azóta is erről. A legújabb az Új Írásban Győrffy Miklós regényrészlete – A férfikor nyara – is erről szól, visszafogott és annál áthatóbb hangon. Így ír, idézem, mert mégiscsak hitelesebben tudja mondani nálam a generációjuk gyászát – amelyre valami más szót kéne számukra kitalálni: „Sem a temetésen, sem most nem érzek semmi olyasmit, amit gyásznak vagy fájdalomnak nevezhetnék… eggyel kevesebben lehetünk részesei ezentúl azoknak az ígéretes dolgoknak, amelyek bármennyire csalókák is, mégis előttünk állnak még.”

Amikor a La Fontaine–Radnóti Társaság szerveződött, Hekerle Lászlóra gondoltunk, hogy jó volna ügyeket vezető titkárnak. Készséggel vállalta, de igényes volt: – Mi a garanciája, hogy nem lesz konvencionális? – kérdezte. Úgy gondoltam, épp ő lehetne, barátaival, a garancia. A múltkoriban, az írószövetségi taggyűlés idején, egyetlen érdeklődő szóra elaborátumot írtak együtt Szkárosi Endrével, hogy hogyan teremthetne kapcsolatot az írószövetség a nyugati irodalmak – ők az olasz szakértői – legfiatalabbjainak a mozgalmaival.

A kapcsolatokat – más nemzetiségű, vele kortárs költőkkel – Hekerle László magától értetődő természetességgel tudta teremteni. Pár éve Pesten járt a fiatal olasz költő, Sauro Albisani – akkoriban „laureázott”, s felfedezte a firenzei egyetemen a magyar költészetet – jött ide, a forrásokra. Járt Illyésnél, fordítani kezdett – mesterien – Szabó Lőrincet, Weörest, Csoórit. Legkedvesebb költője mégis – így mondta – Oravecz Imre lett, mert nemzedéki társat lelt benne, s – gyanítom – azért is, mert őt Hekerle László közvetítésében ismerte meg.

Múlt szerdán reggel telefonon beszéltem Sauróval. Mondta, hogy elkészült pár történelmi méretű Illyés-vers fordításával – Árpád, Európa, Vér az érben. Egy mondat a zsarnokságról… S hogy jönne Mihályiba, ahol augusztusban a JAK – most már hagyományosan – rendezi a magyarból fordító külföldi fiatalok táborát. – Hekerle ott lesz-e? – kérdezi.

Épp hogy leteszem a kagylót, csöng a másik telefon. Szkárosi Endre mondja: – Rossz hírem van. Hekerle László tegnap meghalt.

De hogy miért, miben? – talán senki se tudja. A jelentéktelen műtét után három nappal a hirtelen halált még az se magyarázhatja, hogy hétvége volt. Azt mondják: nem volt semmi halálok.

Talán, hogy érzékenyebb volt…

Jó is, hogy nem nekem kellett, ott frissiben megmondanom Saurónak az oktalan halálhírt. Talán éppúgy elsírta volna magát a telefonba, mint amikor – alig pár hete – nagy öreg barátja és mestere, Carlo Betocchi elhunytáról értesített. És lehet, hogy a fiatalság nevében és hevével még nekem is támadt volna: – Miért nem tudtok jobban vigyázni ránk?