Nemes alázat

 

Arkangyalok és kerubok bókolnak így egymásnak…

Kálnoky László ír Weöres Sándorról. Lángoló szeretettel ír, csodálattal.

A „Domine non sum dignus” emelkedettségével. Kéziratban olvasta még Weöres kiadatlan-kiadhatatlan-verseit. Erről ír.

„Érdemes-e nekem is írnom, kérdeztem magamtól, ha ilyen költemények is vannak a világon?”

A „kultúrpolitika” (pfuj!) által semmibe vett két költő közül az egyik földig hajol a másik előtt. Hódolattal, mint egykor Ady, Babits és Kosztolányi előtt Weöres Sándor. („Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.”)

Így hódolt a szintén arkangyali Ferenczy Béni Medgyessy Ferenc géniusza előtt, a féltékenység szikrája nélkül, a legnagyobb magyar szobrásznak nevezve őt. Holott úgy földbe volt taposva akkor Béni is (az egykori baráttól, a gátlástalanul galád Révai Józseftől), hogy kivagyiságot diktált volna neki a puszta önvédelmi reflex is. A megalázott nagyság mégis mélyen kalapot emel.

Lehet, hogy annak a sokat kárhoztatott „úri nevelésnek” a virága ez, hogy ezek a kitelepített nemes lelkek, száműzött fejedelmek a szellemi életben is (ebben a ronda brancsban) ilyen granszenyőrileg gyakorolni tudják a lovagi erényeket? „Edel sei der Mensch…” Ferenczy Béni szerette idézni ezt a goethei parancsolatot.

A földbe taposott, nyomorúságos magyar középosztálynak vagyunk a fiai. Hoztunk azért valamit vidékről. A hét szilvafa árnyékából.