Egyszemélyes gondviselés

Márai ír egy helyütt Naplójában arról, hogy Gauguin visszautasította a dúsgazdag, Párizsban élő román herceg ajánlatát, aki megfestett és megfestendő képeit kizárólagos birtoklási joggal nagy pénzen megvette volna. „Gauguin – így mondja Márai –, aki egy műkereskedő szerény és bizonytalan díjazásából tengett-lengett Tahitiban, visszautasította az ajánlatot, mert nem akarta, hogy képei a nagyúr palotájában egyszemélyes használatra kallódjanak. Inkább választotta az együttműködést a műkereskedővel, mert csak így remélhette, hogy egy napon a világ megcsodálja alkotásait.”

Gerlóczy Gedeon lelki érzékenységére vallott, hogy bűntudattal kínozta őt az a gondolat, hogy nem keresztezi-e Csontváry útját a legnagyobbak közé épp az, hogy ő egyedül menti, védi, birtokolja szinte valamennyi művét. Hogy nem lett volna-e jobb hagyni sorsukra a vásznakat, hátha némelyik megtalálta volna az utat valamilyen vállalkozó szellemű műkereskedőhöz, hogy aztán a londoni árveréseken cserélgessenek majd gazdát, szenzációs árakon.

Gerlóczy testével védte Csontváryt a magyar képrombolóktól hatvan éven át, és nem merte kiereszteni a vásznait a nemzetközi műkereskedelem harács, hazárd piacára.

Ült a kis Galamb utcai lakás beázott tetője alatt, ahol soha azóta vissza nem hozható intenzitással ragyogtak az athéni hold és a magányos cédrus színei, és ő sápadtan emésztette magát.