Szabó Zoltán példája

Előkerült a rövidre stuccolt interjú a két éve halott emigráns íróval, Szabó Zoltánnal.

Megrendítő minden szellemidézés.

A legfelejthetetlenebb az volt, ahogy ez a csillogó szemű öregember, alvó kisgyermeke mellől, valahonnan Észak-Franciaországban felidézte a debreceni kormánnyal együtt töltött hősi időket. A felszabadított országrészek népe hogyan kezdte spontánul szervezni az életet, építeni az országot, támogatni az új kormányt…

Egy üres levegőt cséplő adó-vita közepén nyitottuk ki a tévét. Pedig voltak ott jeles szellemek, igazán beszélgethettünk volna másról is, s nem az adóról, mint a többi tízmillió. Ahogy az interjúnak vége lett, egymásra néztünk, s ahogy régi regényben mondanák, ugyanaz a kérdés lebegett mindnyájunk ajkán: mi maradt meg önfeláldozásban, emberi kiállásban kezdeményező és segítő készségben abból az egykori országot mozdító spontaneitásból?

Nem illant-e el valami – valami nehezen visszahozható – a padláslesöprögetések és a diadalmas konszumizmusok egybecsengően haszonelvű csebrei-vedrei között?