Kő alatt

A múltkor Szőts István mondta el a Valóságban egy kötekedő riporter kérdéseire, hogy miként szorították ki a filmcsinálásból – amikor már nyilvánvaló volt, hogy ő a világklasszis a magyar filmrendezésben –, és nem is csak egyszer szorították ki, hanem mindannyiszor, valahányszor erőt gyűjtött és megint nekifohászkodott volna valami szép nagy ügynek. A sorsa közismert és már a filmtörténetre tartozik. A kiszorítók békésen nyugszanak gyomfelverte díszsírjukban, vagy elpecázgatnak még a Dunán vagy a Balatonon, aszerint, hogy hol kapták a házhelyet. Nyilatkozatában csak az a meglepő, hogy milyen fojtott, tompa hangon beszél az igazságtalanságokról, amelyek sorozatosan érik. Mintha már nem is magamagáról szólna, úgy meséli el nagyrahivatott alkotói szellemének kioltását.

A Tiszatájban most egy szegedi festőművész-grafikus asszony, Kopasz Márta beszéli el az életét. A tétje talán kisebb volt, mint a Szőts Istváné. De hisz ezt se lehet mondani, hiszen sikeres kiszorítósdik után ugyan ki tudja azt, hogy kinek mi volt az ottveszett tétje? Az igazságtalanságok, amik érték, minden esetre „provinciálisabbak”. De az ő emlékei sem lehetnek kevésbé fájdalmasak a Szőtséinél. („Ön nem érti, mi az, ha valakin bélyeg van – mondja, s hozzáteszi: – Ha nincsen, de azt hiszik, hogy van, még sokkal rosszabb.”)

A 68 éves festőművésznő hangja szintén tompa, rezignált hang. Hiányzik belőle persze az a különös fojtottság, amely Szőtsnél érezhető – és mindazoknál, akinek a fájdalmát a megvető irónia teszi epeízűvé, de lenyelik a fájdalmukat így is.

Tompaság, rezignáció, fojtott irónia, megvetés…

E jelenség – amelyre több példát is lehetne idézni – költői (természettudományos) pontosságú leírását megtaláltam ugyanezen Tiszatáj-szám első oldalán. Egy Illyés-versben. Valami pszichiátriai élményét meséli talán? Mindegy, hogy gyermekklinikán vagy a felnőttek társadalmában észleljük-e a folyamatot.

A vers címe: Megkezeltek.

(Feltehetően egy főnévi igenév többes száma: Ők, a megkezeltek; de megengedhető a címnek egy másik olvasata is: megkezeltek – ők megkezeltek engem, téged, minket vagy titeket…)

Így kezdődik:

 

Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva minden adag. Csak mint beteg félálmában az arcideg: ráng a jogérzet reflexe. Haragra rég nincs tudat.

 

Még azt is írja később: „Itt már nem hat a becsület-hiány”.

S egy sorral lejjebb azt írja: „kő alatt”.

Ez lett a vers címe is. A klasszikus kultúrában járatosak emlékezni fognak, hogy ez a kép – „kő alatt” – közmondásosan: a kő alatt rendkívüli erőt gyűjtő s onnan gyönyörű sudáran felszökő pálmafa képével párosul.

Itt nem. Itt inkább a kő alatt nyüzsgő bogarakéval.