Néma-béna-Béni

Montaigne írta – úgy emlékszem –: „ha az ember mindent elfelejt, ami azután megmarad, az a kultúrája.”

Ezt a kultúrát csodáltuk, amelyről elsöpörte a szellem felépítményeit egy historico-psychoszomatikus sokk (1956 novemberének első felében borította el Béni agyát a vér, miután végigzarándokolt egy mártírváros körútján).

Csodáltuk a töretlen kultúrát a hűdött mester nemes, figyelmes viselkedésében – némaságától magunk is lebűvölten – amikor épp ha a nevét tudta leírni (baggadozva, bal kézzel), de virágokat festett gyönyörűket (bal kézzel ezeket is, könnyedén!) s aztán akkurátus gonddal alábetűzve, hogy F-e-r-e-n-c-z-y B-é-n-i, s a jól sikerült akvarellt még elégedetten felmutatva („na?” – mondta – „na?”), mint egy zászlóbontást az özönvíz- (özönvér-) előtti világból, átnyújtotta azt (bal kezének utolérhetetlen gáláns mozdulatával) látogatójának, aki ekkora kultúra fényudvarában méltán érezhette magát faragatlan tuskónak.