Gálit olvasok

Zuhog az eső, amikor – mikor? éjfél felé – hazamegyek. De ez még mindig nem a hideg őszi eső. Hallom egész éjszaka. Mellette olvasok még egy ideig. Gáli József színdarabját, a Szabadsághegyet. Megfelelő olvasmány ezekben az október végi napokban. Harminc éve volt a bemutatója. Feltámasztja a főiskolai emlékeket is. Hisz diplomamunkának készült a darab – és aztán részt vett egy kicsit a „történelemcsinálásban”. Belül az irodalmon, akik vagyunk, csak macskakörmök közé téve, s így is nehezen mondunk ki ilyen nagy szót, történelem! – az ügyész becsülte így ezt a színdarabot, hisz felvette a vádpontok közé, amikor Jóska fejére halálos ítéletet kért. Meg is kapta. S hajszál híján a végrehajtását is. Csordul a szeretetvágy a darab minden mondatából. Erről is Jóskára ismerek, most már arra a fura, kedves, nyápic kisfiúra (és kisöregre), aki a gyulavári szanatórium főorvosának legkisebb gyereke volt, s egy zseniális szívű ápolónő jóvoltából („a szívnek is megvan a maga intelligenciája” – írt ilyesmiről Pascal) megmentette az elhurcolástól, bedugva a kórházi fehérneműk alá. Mint egy magyar Cherubin 1944-ben… Azután is lesírt az árváról – mindhaláláig – a szeretetvágy. Ellenállhatatlanul hódított meg minden lány- és asszonyszívet már-már metafizikai szinten jelentkező elhagyatottságával, amely ölmelegért kiáltott, s azért a fehér zsebkendőért, amely jelzi, hogy a bitó alatt mégis kegyelmet kaphat, s amelyben aztán meg is törölheti orrát az ártatlan…