Megérte

(A szó mindkét értelmében)

Megtalálták a búcsúlevelet is. Egy olasz író, Luigi Mastronardi pár napja eltűnt hazulról. Nyoma veszett. Arra gondoltak, hogy talán öngyilkos lett. A közeli erdőkben kutattak utána.

A feleség tegnap megtalálta az íróasztal fiókjában férje búcsúsorait. Vízbe öli magát, azt írja. A Ticino folyik ott, most nagyon meg van áradva, és szennyes.

Nincs mást tenni, várják, hogy a holttestet valahol kivesse a víz.

Vigevanóban kisvárosszerte erről beszélnek most.

Sikerült rekonstruálni az író utolsó reggelét.

Szakadó esőben ment el hazulról. Otthon azt mondta, vérvizsgálatra megy az orvosi rendelőintézetbe. Az utóbbi időben fájdalmakról panaszkodott. Mielőtt a folyópartra ért volna, megvette a reggeli újságot. És még az újságosbódé födele alatt átlapozta.

A mindennapi élet automatizmusa volt ez? Ha ez a sztereotip tevékenység tölti be az életünket: már egy okkal több, hogy jobb meghalni. (A Margit-híd avatásán – Arany János írja – az öngyilkos úriasszony is azt említi öngyilkossága okául, unta már, hogy mindennap öltözni és vetkőzni kell.) Persze az is lehet, hogy a vigevanói öngyilkosjelölt csak erőt akart meríteni a tettéhez, és ezért nézte át a reggeli híreket.

Így megállapíthatta, hogy továbbra sincs semmi jele a megváltásnak: ma is csak ugyanazok a hírek Vietnamból, Rómából, Kairóból, mint tegnap és tegnapelőtt.

És közben próbálom kitalálni, milyen hírnek kéne lennie annak, amely egy életuntat vissza tud téríteni a folyó partjáról? Szakadó esőben, a megáradt folyó partjáról…

Mert ezek is számítanak persze, a meteorológiai körülmények.

 

„Rendkívüli irodalmi Nobel-díj. A svéd Akadémia, hogy jóvátegye az elmúlt években hozott elhamarkodott és vitatható döntéseit, rendkívüli ülésen egyhangúlag megszavazott egy külön irodalmi díjat Luigi Mastronardi vigevanói olasz írónak. A különdíj összege duplája a szokott évi Nobel-díjnak.”

Vagy:

„Megtalálták a rák gyógyszerét.”

De hátha valamilyen más betegségtől félt? Az írói képzeletből sok minden egyéb betegségre is futja.

„Megtalálták az egyetemes gyógyszert.”

 

A Corriere della Serában olvasom, hogy a kiadó nyilatkozott, új kiadást készít Mastronardi műveiből.

Ez is milyen jó hír lehetett volna – pár nappal ezelőtt.

Egy sikeres író holttestét forgatják most a Ticino piszkos-sárga örvényei.

 

1979. április 28.

 

Az előzőhöz

Post hoc, ergo propter hoc – gondoltuk, amikor a Sarkadi halála utáni reggelen a színház közölte, hogy annyi várakoztatás után kitűzi mégis az Elveszett paradicsomot.

Pedig a döntés a bemutatásról már előző délután megvolt.

Igaz ez? Nem volt ez csupán utólagos kézmosása a felelősöknek, hogy ne lássék indokoltnak annyi öngyilkosság után most már a Sarkadié is?

Csakugyan megvolt a döntés. A Madách Színház azt mondja. S arról is épp előző nap döntöttek, hogy a dobozba zárt filmjét most már lehet vetíteni, mehet Cannes-ba… A Dúvad.

Akkor Sarkadin is csak egy rendkívüli esti kiadás segíthetett volna. Kondorékhoz menet hallja, hogy kiabálják a Martinelli téren: „Május huszadikán mutatják be Sarkadi új drámáját! Fábri és Sarkadi filmje a fesztivál nagydíjára esélyes! Gagarint ma fellőtték az űrbe!”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]