Megtalálták a búcsúlevelet is. Egy olasz író, Luigi Mastronardi pár napja eltűnt hazulról. Nyoma veszett.
Arra gondoltak, hogy talán öngyilkos lett. A közeli erdőkben kutattak utána.
A feleség tegnap megtalálta az íróasztal fiókjában férje búcsúsorait. Vízbe öli magát, azt írja. A Ticino
folyik ott, most nagyon meg van áradva, és szennyes.
Nincs mást tenni, várják, hogy a holttestet valahol kivesse a víz.
Vigevanóban kisvárosszerte erről beszélnek most.
Sikerült rekonstruálni az író utolsó reggelét.
Szakadó esőben ment el hazulról. Otthon azt mondta, vérvizsgálatra megy az orvosi rendelőintézetbe.
Az utóbbi időben fájdalmakról panaszkodott. Mielőtt a folyópartra ért volna, megvette a reggeli újságot. És még az
újságosbódé födele alatt átlapozta.
A mindennapi élet automatizmusa volt ez? Ha ez a sztereotip tevékenység
tölti be az életünket: már egy okkal több, hogy jobb meghalni. (A Margit-híd avatásán – Arany János írja – az
öngyilkos úriasszony is azt említi öngyilkossága okául, unta már, hogy mindennap öltözni és vetkőzni kell.) Persze
az is lehet, hogy a vigevanói öngyilkosjelölt csak erőt akart meríteni a tettéhez, és ezért nézte át a reggeli híreket.
Így megállapíthatta, hogy továbbra sincs semmi jele a
megváltásnak: ma is csak ugyanazok a hírek Vietnamból, Rómából,
Kairóból, mint tegnap és tegnapelőtt.
És közben próbálom kitalálni, milyen hírnek kéne lennie annak, amely egy életuntat vissza tud téríteni a
folyó partjáról? Szakadó esőben, a megáradt folyó partjáról…
Mert ezek is számítanak persze, a meteorológiai körülmények.
„Rendkívüli irodalmi Nobel-díj. A svéd Akadémia, hogy jóvátegye az elmúlt években hozott
elhamarkodott és vitatható döntéseit, rendkívüli ülésen egyhangúlag megszavazott egy külön irodalmi díjat Luigi
Mastronardi vigevanói olasz írónak. A különdíj összege duplája a szokott évi Nobel-díjnak.”
Vagy:
„Megtalálták a rák gyógyszerét.”
De hátha valamilyen más betegségtől félt? Az írói képzeletből sok minden egyéb betegségre is futja.
„Megtalálták az egyetemes gyógyszert.”
A Corriere della Serában olvasom, hogy a kiadó nyilatkozott, új kiadást
készít Mastronardi műveiből.
Ez is milyen jó hír lehetett volna – pár nappal ezelőtt.
Egy sikeres író holttestét forgatják most a Ticino piszkos-sárga örvényei.
Post hoc, ergo propter hoc – gondoltuk, amikor a Sarkadi halála utáni
reggelen a színház közölte, hogy annyi várakoztatás után kitűzi mégis az Elveszett paradicsomot.
Pedig a döntés a bemutatásról már előző délután megvolt.
Igaz ez? Nem volt ez csupán utólagos kézmosása a felelősöknek, hogy ne lássék indokoltnak annyi
öngyilkosság után most már a Sarkadié is?
Csakugyan megvolt a döntés. A Madách Színház azt mondja. S arról is épp előző nap döntöttek, hogy
a dobozba zárt filmjét most már lehet vetíteni, mehet Cannes-ba… A Dúvad.
Akkor Sarkadin is csak egy rendkívüli esti kiadás segíthetett volna. Kondorékhoz menet hallja, hogy
kiabálják a Martinelli téren: „Május huszadikán mutatják be Sarkadi új drámáját! Fábri és Sarkadi filmje a fesztivál
nagydíjára esélyes! Gagarint ma fellőtték az űrbe!”