Az ám – Hazám

„Kr. u. 1987 karácsonyára” – ezzel a dátummal kanyarított dedikációt még meleg könyvébe Mészöly Dezső, amikor a metró Deák téri föld alatti folyosóján összesodródtunk.

Mindkettőnknek dolga lett volna, de az első mozgólépcsőn mindjárt a felszínre igyekeztünk, s aztán odafent két pohár száraz szamorodnival megünnepeltük a könyv megszületését.

Felütöm. A jó könyv ott nyílik ki, ahol rólunk van szó – direkt vagy indirekt.

Ez nem ott, ahol engem emleget a szerző, a gyulai Túsz-szedők előadását méltatva, hanem egy múlt század közepi tanúskodásnál a „szegény magyar költő” életéről, a szabadságharcot követő elnyomásban. Boros Mihály írja le az Élményeimben Vörösmartyról, hogy a rendőrkopóktól való félelmében friss verseit ahogy megírta, elemésztette. „Néha-néha írt egy verset, szívet-rázót, könny-csavarót, meggyújtotta a gyertyát, felolvasta előttünk, s aztán a lángok martalékának adta.”

Olyan ez a jelenet – amelyet Mészöly szerencsés és áhítatos kézzel elénk tárt –, mint valami szakrális szertartás, amelyet egy üldözött hit papja celebrál a magyar katakombában. Megszületik kezei között az Ige és menten elhamvasztja…

 

Lakatos István új kötete – A Sötétség Virágai – akárhol nyílik ki: szíven üt.

Most itt nyílt ki nekem:

„Az Alap villája előtt, a járdán, rövidnadrágos, viharkabátos koldus ült, görbe meggyfa botját a kerítés rácsára akasztva, kövér lábát kinyújtva; két térde közt fölfelé fordított zsíros vadászkalap…

– Pár fillért, csak pár forintot – kántált halkan a kéregető, meg-meglökve kalapját. A kalap mellett szabadkézzel készített plakát: BERDA JÓZSEF KOLDUS, AKITŐL ELVETTÉK HAVI SEGÉLYÉT, EGYETLEN MEGÉLHETÉSÉT.

– Az ég áldjon Jóska! Mit csinálsz??”

 

Lakatos István könyve utolsó oldalán: művei kronológiája.

Ebből:

1949 – megjelenik első kötete. Baumgarten-díjat kap.

1972 – huszonhárom évi szünet után megjelenik második verseskötete, az Egy szenvedély képei.

Próbálom rávetíteni ezt a huszonhárom évnyi fekete foltot más nagy költők életére, akik szintén olyan fiatalon és mindjárt oly diadalmasan törtek fel, mint az oly fiatalon publikálni kezdő Lakatos.

Vergilius – hogy Lakatoshoz egy oly közel álló költővel kezdjem – életművében ha így beletenyerelt volna Augustus százada, nem lett volna érkezése megírni legföljebb az első egy-két pásztori énekét és aztán semmit. Se az Eclogák zömét. Se a Georgicát, se az Aeneist.

Goethe életéből egy ilyen átmérőjű lyuk elnyelné az első drámájától, a Götztől kezdve a Werthert, az Iphigéniát, a Tassót, a Wilhelm Meistert, az Olaszországi utazást, a Római elégiákat és a Faust első fogalmazványait…

Keats huszonkét éves, amikor első kötetét publikálja. Ez maradna fenn tőle. A többi néma csend.

Ugyanígy járna Shelley.

Ady! Új Versek már nem volna, A halottak élén még nem.

Heine életművéből kiesnék a Buch der Lieder.

 

Ahol ezek a karácsonyi könyveim kinyíltak, nem szólt felém direkt személyes üzenet. Látványos költő-halálokról sincs szó, mint volt Abdánál, Szárszónál, Segesvárnál.

Csupán pillanatképek voltak ezek egy nagy irodalom életéből.