Szerelmes levelek

Lélek mélyéig megrendítő olvasmány a Tiszatájban: Bajcsy-Zsilinszky Endrének 44 nyarán, a rabkórházból írott levelei Bende Máriához – akit aztán augusztusban a börtönben feleségül is vett. Aggódó szerelem az asszonyhoz, Magyarországhoz. (A WC-papírra írott, cipőtalphasadékban kicsempészett levelekben így emlegeti: „Szegény árva magyar hazám…”)

Mit írt ma negyven éve? „Április 3. Azért vagyok kissé türelmetlen, különösen a mai beszélgetés után, mert veszedelmesen gyógyulnak a sebeim. A haslövés is alig szivárog. Jó, ha még a húsvétot itt tölthetem.”

Hogy a kórházból kikerülése után mivel kell számolnia – a németeknek kiadatással, megkínzatással, akasztással –, s hogy erre is felkészül, olvashatni a következő sorból: „A kért dolgot nagyon kérem, mindjárt biztonságosabban érzem majd magam.”

Egy zsilettpengét kért.

Április végén megkísérli az öngyilkosságot vele: „nem találtam az ütőereimet, hiába vagdaltam magam jó mélyen. Miután a vérben elveszett a penge, hiába kerestem, a harminc altató pedig semmit sem ért!”

Majd minden levelében rágódik azon, hogy a lakásába betörő németekkel folytatott ütközetben miért nem tudott ott helyben öngyilkos lenni. Már első levelében erről ír: „Magamnak súlyos szemrehányást csináltam a cellában (reggel még a fejem alól is elvitték a német fogolyőrök a rossz pokrócot) magamnak, mert nem lőttem magam agyon az utolsó golyóval.”

Április elsején megint: „…hogy nem lőttem főbe magam az utolsó golyóval? Akkor magának se okoznék annyi gondot és még esetleg bajt is, és odafönt öreg Teleki Pállal már készülnénk a béketárgyalásokra…”

De egy bekezdéssel előtte is: a tenni vágyás – így sebesülten, lázasan, a rabkórházban, ami siralomház is lehet: „A közép-európai kibontakozási tervet még talán meg tudnám csinálni, ha annyi időt és lehetőséget adnának – fogházban.”

Később a közoktatás reformjának terveit kovácsolgatja háború utánra. (A 2. pont: „A népművelésre vetni a hangsúlyt s arra szervesen ráépíteni magyar kultúránkat, végigvive az egész magyar művelődésen Bartók és Kodály zenei forradalmát.” Az 5. pont: „A nagy magyar géniuszok beiktatása a művelődési politikába.”)

És hogy milyen körülmények közt! A közoktatásügy reformjáról szóló levélre beszámoló következik köztisztasági tevékenységéről: 1534 poloskát ölt meg eddig a cellájában.

S a férges ágyban: „tegnap, álmomban, olyan boldog voltam” – anyjával álmodott – „mikor ájultában az arcomat az arcához tehettem, olyan jó meleg volt a kis arca, meg a haja, szorítottam magamhoz és kedvesen költögettem, s egyszer csak fölnyitotta a szemét és rám nézett…”

Kap egy kis kerek borotválkozótükröt, az öregedés jeleit nézi a nyaka szaporodó ráncaiban. „Mint a pulyka nyaka” – írja. A daliásan szép férfi hiúságával írja, és mögötte ott a rettenet, amely bujkál minden levélben, hogy nem méreg, nem golyó által, hanem kötél által oltják majd ki életét, hóhér töri majd e ráncos nyak csigolyáit.

Vígh Károly közli ezeket a leveleket – Bajcsy-Zsilinszky özvegye kívánságának megfelelően is: itt-ott kihagyásokkal. Azért is másolgatom ki a terjesztési nehézségektől szenvedő vidéki folyóiratból ezt a sok részletet, hogy e levelek további publikálására buzdítsak. Csontképző erejük volna az öntudatra. Az iskolai olvasókönyvben is helyük volna. Hogy is szólt az oktatási reformtervezetének 5. pontja a nagy magyar géniuszok beiktatásáról?

 

Micsoda feledtető, lélekemelő olvasmány. Ez ma az én születésnapi ajándékom.

 

Még egy idézetet! Az itt közölt levelek utolsó két mondatát. Hogy milyen magasra emelkedhetik a nemes férfi-pathos. (Ami, tudjuk, szenvedést is jelentett görögül, és szenvedélyt is.)

„Én sohasem fogok meghalni – akkor sem, ha fölakasztanának. S az én halhatatlanságom palást fölöttetek…”