Mélypontok, publikálva

Viszolyogva olvastam (Nagy Péter kiadásában) a Hatvanyhoz intézett kérincsélő leveleket. Hogy is őrizhette meg a nemesszívű báró ezeket a dokumentumokat oly nagyszerű és baráti szellemek nyomorú vergődéséről?

Agóniájában is jobban meg tudja őrizni az ember a méltóságát, mint ha muszáj neki pénzt kölcsönkérnie.

Minden közreadott pénzkérő levél: egy-egy font hús…

Irodalomtörténeti értékük e leveleknek: nulla. Anyagi kényszerhelyzetben írt leveleikben az írók nem azonosak önmagukkal.

Most, hogy Lengyel Menyhért kéziratos naplóit olvashatom, e régi véleményemnek még régibb megfogalmazását találom nála.

„A Hatvanyval való levelezésben senki sem volt őszinte – én sem –, a szegénység buta reménye, hogy egy nagyon gazdag emberrel áll szemben, kinek meg kell őrizni a barátságát, aki a végső pillanatban talán segíteni fog rajtunk – ő tart el a szanatóriumban –, ez meghamisította a vele való levelezés hangját.”