Pepi, Pepi…

Az intim szóbeszéd leteríthet (legalábbis lesántíthat) egy egész életművet.

Én bámultam Eötvös Józsefet (A XIX. század uralkodó eszméi miatt, a kommunizmus „Nagy Konstantin-i” győzelméről mondott halálpontos előrejelzései miatt), ámde amikor Németh Lászlónál azt olvastam (mint híg-magyarról), hogy Eötvöst a barátai Pepinek hívták: ez az apróság azóta úgy úszkál az Eötvös-aurában, mint levesben egy hajszál.

Próbálom elemezni. Mi a diffamáló? hogy „Pepi”? hogy ilyen németes? hogy becenév? hogy bezzeg a Bánk bán írója biztosan nem lehetne Katona Pepi? Vagy az viszolyogtat el Eötvöstől, hogy – nem mindegy, hogy kik! – a barátai (!) hívták őt Pepinek? Persze, hogy a barátai, az csak természetes, hogy a bizalmasabb megszólítás az ő előjoguk. És mégis, lehet, hogy azért talált elevenbe Németh, mert leírta, hogy „a barátai”. Ez lényeges. Hogy a legszűkebb körben volt Pepi. A nagy emberről szóló diffamálás a közelítés arányában hatványozódva nő.

 

De az Eötvöst lepepiző Németh Lászlón is rajtaragadt egy „pepi”.

Valahol a New York-házban azt kérdi Kormos: „Tudjátok-e, hogy mi Németh László kedves étele?” Az ilyesmi mindig nagyon jó játék. Mindenfélét mondtunk, de senki sem mondott töltött káposztát vagy tatár bifszteket. Inkább olyasmit, hogy dobostorta, gesztenyepüré, császármorzsa. „Tűz, tűz! – mondja Kormos – de nem bírjátok kitalálni.”

S végül kivágja, diadalmasan:

– Madártej!

 

Azóta legsúlyosabb drámai tirádáit ha olvasom, hasonmás hőseinek eget vívó szenvedéseit, az emberiség és a magyarság létkérdéseinek a felvetését, már-már a próféták pusztai vagy Sínai-hegyi nézőpontjából – nem bírom melléje nem hallanom: „madártej”.

Kormos hangján hallom, visszhangzik rá az azóta kísértetházzá lett New York.