Csodakalitka

Amikor diákként Pestre kerültem, a vasárnapokat gyakran töltöttem egy nagynénémnél, aki a Hűvösvölgy (akkori) legvégén, a Vadaskerti úton lakott. Lassan megtudtam, hogy a környező házakban kik élnek hírességek. Alattuk a Halászbástya-építő Schulek Frigyes családja. Odébb Herczeg Ferenc, tőlük idébb Csathó Kálmán és a szomszédságukban Márkus Emília.

Akkor hallottam suttogni azt is, hogy Márkus Emíliáéknál kalitkába zárva él Nizsinszkij, a csöndes elmebajba süppedt táncos. Ő volt egykor a Rózsa Lelke, a föld vonzásától megszabaduló tiszta lebegés. A tánc eksztázisában elért súlytalansága a színpadon lehet hogy éppoly legenda volt, mint az a kalitka vagy ketrec az anyósa villájában, a szomszédok szóbeszéde. S így együtt: valami szívet szorító mitikus mese.

Egy kövér, kopasz férfit láttam néha a bokrok közt állni, télen is kabát nélkül, óraszámra, szótlanul. Ez mégse lehetett a Rózsa Lelke.

A végzet jelenlétét a szomszédos villában csak fokozta, hogy Nizsinszkij mellett, aki a XX. század csodásan induló modern művészetének egy külön nagybetűs Csodája volt, ott élt egy másik csoda is: a ház úrnője, Márkus Emília, aki ősz hajával és fonnyadó nyakán az elmaradhatatlan lila selyemsállal is mindig királynőileg viselte azt a nevet, amelyet egykori hódolóitól kapott: a „Szőke Csoda”.

Két csoda nem fér meg egy csárdában – gondoltam –, tehát nem is csoda, hogy az egyiket kalitkába zárják.