Már az anyaméhben…

Még meg se született a magyar irodalom, az embriók már fojtogatták egymást. Mint Ézsau és Jákob az anyaméhben.

Most olvasom Németh S. Katalin izgalmas tanulmányát a Vigiliában az elveszettnek hitt Sylvester János-féle Rosarium újra felleléséről. Nyomozati anyagából egy könyvészeti detektívregényre is futná.

Szól Sylvester János krakkói diáktársáról is, a vele együtt induló jó barátról, Szegedi Lajosról (Ludovicus P. Zegadinus). Ő írja a verses ajánlást a Rosarium elé.

Pár hónappal vagyunk Mohács után.

Milyen lehetett ez a tanév a kis magyar bursa diákjainak ott Krakkóban? Mögöttük a derékbatört ország. Ők poézist tanulnak, latinul verselnek.

Sylvester János – elsőéves – a Rosariumot írja, s Vietor nyomdájában ez 1527 tavaszán már meg is jelenik. Az elsőéves magyar gólya eme első vizsgadolgozatával az európai szerzők közé lép. A következő tanévben már ő a bursa szeniora.

Költőre vall a tárgyválasztás paradoxiája. A Rosarium: örömrózsák csokra, hétfájdalmú Mária hét örömét mondja el – a keresztény misztika és a lírai költészet egyaránt hirdeti azt az ambivalenciát, mely szerint a nagy sírás és a nagy boldogság egymást is kijelenthetik. (Emlékszem még Illyés eszmefuttatására, amikor a felszabadulás után az optimizmus tűzzel-vassal hirdetőivel szemben, elegáns cikkben fejtette ki a népköltészetnek azt a jelenségét, hogy búbánatos dalokat énekel a boldog szerető. Ezzel próbálta mentegetni szorongásteli verseit, amelyekben a „néma kínról” beszélt. Persze, hiába.)

A krakkói magyar diákok mintha a „hősvértől pirosult gyásztérre” szórnák ezeket a fekete-piros égi rózsákat…

A könyvecske címlapján együtt szereplő két nagyra hivatott magyar diák barátságának további alakulásáról is szól Németh S. Katalin.

Szabályos brancsbeli történet a magyar irodalomból. Féltékenységgel, bosszúvággyal.

Másfél évtized múlva, amikor Sylvester János elkészül büszke nagy művével, az Új Testamentum fordításával (amelyben maga az Isten „szól néked ím magyarul”), kinek küldje el az első megjelent példányokat, ha nem az egykori krakkói iskolatársnak, Szegedi Lajosnak? Ámde „Szegedi nem nyilatkozott kedvezően a munkáról” – olvasom e kis tanulmányban –, „és Sylvester neki tulajdonította, hogy a Fehérvárra küldött példányok elvesztek”.

Olvassuk tovább Németh S. Katalin tudósítását, hogy hogyan mérgesedik el az oly ismerős mechanizmus szerint az íróharag.

„Erre már Sylvester sem maradt adós a válasszal. Amikor Nádasdy Tamás felkérte, hogy a kinyomtatás előtt álló Szegedi-féle zsoltárfordításokat bírálja meg, Sylvester olyan kedvezőtlen véleménnyel volt Szegedi fordításáról, hogy a kiadást is megakadályozta.”

Egymás termésére küldik a jégesőt, mint két boszorkánymester, akivé lettek.

Ha jól rakosgatom össze az évszámokat, irodalmi becsvágyára a gyógyíthatatlan sebeket Szegedi Lajos az ostromlott Székesfehérváron adja és kapja. Unalomig ismerjük ezeket a féltékenységeket, gyanakvásokat és áskálódásokat a New York, a Centrál, a Japán kávéház, a Darling krónikáiból. S lám, ez vala kezdetben is, amikor odakint nem autóbusz meg villamos, hanem a lovas török közlekedik.

– Akkor kellett volna talán meggondolni, hogy érdemes lesz-e néhány remekműért évszázadokon át ennyit szenvednie, ennyit ádázkodnia épp a jobb sorsra érdemes legszebb szellemeknek!