„Árvából lesz jó katona”

Egyre inkább felfigyelek az írók életrajzait olvasva a családi katasztrófára – rendszerint az apa halála vagy hirtelen tönkremenetele folytán áll be –, amely eltörölhetetlen nyomot hagy a fiúgyerek vagy más serdülő fiú lelkében. Mintha ettől kezdve neki kéne családfenntartónak lennie. (Vagy nem függ-e össze József Áron tengerre szállásával, „hírtelen” és nyomtalan elpályázásával Attila fogadkozása: „aranyat ígértél anyádnak, nagy zsákkal”?) Lengyel Menyhértnél, Vas Istvánnál is olvastam mostanában a nagy lakásból a kisebbe költözés gyerekkori traumájáról. Shakespeare-éknél is volt ilyesmi. A jó öreg kocsmáros Petrovicsot is „jégre vitték”.

Most olvasom a Péterfy család „krach”-ját a Zimándi-féle életrajzban. „Keszthelyi működése végeztével nemcsak igazgatói állásától vált meg Péterfy József, hanem családjától is. Elhagyta feleségét és fiát… Az anya teljes lélekkel fia felé fordult és a fiú az édesanyja felé” stb.

Ugyanez történt Goldoniéknál is Velencében.

A képlet klasszikus. Lappangó részvéttel (némi szolidaritással) gondolok a József Áronokra és Péterfy Józsefekre. A kis Messiást nevelő anyák – az az érzésem – könnyű szívvel szabadulnak meg a férjüktől. S már nem is bánják a rájuk szakadó özvegyi nyomorúságot, a küzdelmes sorsot.

 

Az apám nem sokkal azután meghalt, hogy én megszülettem. A néném egyszer ezt mondta (épp az anyám temetésén): „Amikor apuka meghalt, én figyeltem, anyuka nem is sírt.” (Mindegy hogy így volt-e vagy sem. A lánygyerek így látta. S egy hatéves kislány előtt már nincsenek a sorsnak titkai.)