1937. december 3.

Miért hal meg egy ember? – kérdi Hamlet, mielőtt rossz előérzetek közt beleszalad Laertes mérgezett kardjába.

A Hamletről szóló ezernyi tanulmány lényegében erre keresi a választ, erre az egyetlen kérdésre.

És a költők „meghívott halála”? A januári hidegben a szanatóriumi ablakot feltépő Adyé? Az a belenyugosztaló „hajtsd le szépen a fejed”? Petőfié (Ady Petőfije ő), aki nem megy be a kukoricásba, pedig látja, hogy vágtat felé a kozák? Biztos, hogy ezek a fiatal és fiatalon hirtelen felnőtt (istenként hirtelen megőszülő) költők mind egy új korszak küszöbén torpadtak le.

A végső művek kezdetén.

Segesvár előtt Petőfi versei már kezdenek úgy szólni, mint majd A vén cigányt író Vörösmartyéi. A „Szörnyű idő, szörnyű idő!”.

Ady, pár hónappal a halála előtt, az utolsó kötetét könyörtelenül rostálgató Hatvanyval csatázva, úgy érezhette, hogy olyan jégcsúcsok felé ment és megy már tovább a költészete, ahová a legkészségesebb baráti megértés sem bírja őt követni.

És József Attila, a harminckettedik születésnapja óta micsoda növekvő világ-víziók egyre töményebb kristályba sűrítését végzi? Nem maga vall-e róla, hogy ez meghaladja – meghaladhatja – az erejét? „Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom…”

Ami várt rájuk – világosan látott feladatként –, már túl volt a költészet ismert határain.

Metapoézis volt.

Fizikailag is kibírni ennek ihletét! Zeusz mennyköveitől rázatni most már maguk…

Folytassuk az abbahagyott sort: „már nem tudom, ha nem segítesz nekem, szerelem”.

És özvegy, árva legények voltak már akkor ők. Eljúliátlanodva, csinszkátlanok…

Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…

Milyen szelíden írta meg egyszer József Attila egy töredékében a menekülhetnéket a Feladat elől: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”.

Amikor metapoézist művel a költő, meghalni volna jobb.