Öngyilkosok és életbiztosítottak

Czakó sírján (a versnek a címe is ez: Czakó sírján) egy magyar drámaíró kora vesztén agnoszkálja Arany János azokat, akiket nem kell félteni soha a kétségbeeséstől, az öngyilkosságtól: a jellemteleneket és a „szellemfukarokat”, a tunyákat és a kapzsikat, a képmutatókat és a sors kedvenceit. Meg is festette Arany az egész galerit.

„Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt…” S a másik, a kispolgári lét optimistája: „Te, ki földi látás boldog hizlalóján Nem sejted, hogy benned égi szellem ég”… S ott a Nagy Harács: „Te utonállója minden pénzdarabnak, Kit silány éltedhez bilincsel az érc…”

Semmit se változtak.

Ők azok.

Ott álltak az öngyilkos Czakó sírja körül.

És – finom szóval – „distancírozzák magukat” a halottól. Arany János kimondja: követ dobnak rá.

Ők bizonyára nem fogják rontani a Czakó, Sarkadi, B. Nagy, Kamondy stb. halálával is tovább romló amúgy is rossz magyar öngyilkossági statisztikát.

Éljenek!