Szép jövőnk volt

Mi mindenre gondolt azokban a végső és végletesen rejtjeles verseiben Ady, amelyeket Hatvany nem is tartott méltóaknak könyvbe összegyűjtésre? Ezek A Halottak Élén kötetéből kiadói finnyáskodással kirostált versek műve mulandóságáról súgtak a haldoklónak…

Halála után aztán csak előkerültek az enyészetre ítélt versek is a posztumusz kötetben.

Ott olvastam ezt is:

 

Átkozódtunk, pedig a táltosok
Gyönyörű kora volt
S Leibnitz világa:
Legjobb s leglehetőbb.
Miért kellett másikat érnünk?

 

Bizonyára a század eleji magyar szellem csodájának tömörített képe ez, amelyben egymás mellett ott a túlélő archaikum és az optimista utópia. És amelyben nincs ellentétben az érték a lehetőséggel. Sőt. Felsőfokon fuzionáltak: a legjobb a leglehetőbbel. És a visszanézvést alig indokolható költői elégedetlenség emlékét sem mulasztja említeni a vers: „átkozódtunk” a lehető világok legjobbikában. Csakugyan, micsoda progresszív sámánröptű és ostoros nemzedék állt elő abban az alig tíz-tizennégy esztendőben! „Új rend ezerévét tündökölő” – írja majd később Illyés a röpke aranykorunkról.

Adynak e háború végi keletű verse végül elcsuklik, s úgy szól, mint egy görög tragédia siratókórusa.

 

Jaj a tántoríthatatlanoknak,
Jaj nekünk,
Jaj érzéseinknek, kiket már
Alig bírunk,
Jaj nekünk.

 

A vers címe: Kár a voltért.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]