„…Sírva tallóz, aki él”

Szép jövőnk volt

Mi mindenre gondolt azokban a végső és végletesen rejtjeles verseiben Ady, amelyeket Hatvany nem is tartott méltóaknak könyvbe összegyűjtésre? Ezek A Halottak Élén kötetéből kiadói finnyáskodással kirostált versek műve mulandóságáról súgtak a haldoklónak…

Halála után aztán csak előkerültek az enyészetre ítélt versek is a posztumusz kötetben.

Ott olvastam ezt is:

Bizonyára a század eleji magyar szellem csodájának tömörített képe ez, amelyben egymás mellett ott a túlélő archaikum és az optimista utópia. És amelyben nincs ellentétben az érték a lehetőséggel. Sőt. Felsőfokon fuzionáltak: a legjobb a leglehetőbbel. És a visszanézvést alig indokolható költői elégedetlenség emlékét sem mulasztja említeni a vers: „átkozódtunk” a lehető világok legjobbikában. Csakugyan, micsoda progresszív sámánröptű és ostoros nemzedék állt elő abban az alig tíz-tizennégy esztendőben! „Új rend ezerévét tündökölő” – írja majd később Illyés a röpke aranykorunkról.

Adynak e háború végi keletű verse végül elcsuklik, s úgy szól, mint egy görög tragédia siratókórusa.

A vers címe: Kár a voltért.

Főművek küszöbéről – barikádra

Fel kell tételeznünk, hogy a fegyveres ellenállás, az utcai harcok stb. fiatal mártírjai között – Spanyolországban, Algériában, Magyarországon, Kínában – szép számmal voltak, akik fejükben páratlan alkotások ígéretét hordozták, és ezek a virtuális alkotások az őket kihordó agyvelőkkel együtt lánctalpak alatt a földbe ivódtak, a háztetőről géppuskázó orvlövészek sorozatai nyomán füstbe mentek. Mi csak azokat tartjuk számon, akik már annakelőtte (mármint haláluk előtt) maradandót produkáltak: Vapcarovot, García Lorcát, Radnótit…

De most a fiatalokra, az egyetemistákra gondolok.

Nem kértek felmentést az életveszély kockázatai alól alkotói munkájukra hivatkozva.

– Hol vannak a remekművek? – kérdik majd fitymálkodva tíz-húsz év múlva a kultúrpolitikába átvezényelt hóhérok a megtizedelt fiatalság országaiban.

Öngyilkosok és életbiztosítottak

Czakó sírján (a versnek a címe is ez: Czakó sírján) egy magyar drámaíró kora vesztén agnoszkálja Arany János azokat, akiket nem kell félteni soha a kétségbeeséstől, az öngyilkosságtól: a jellemteleneket és a „szellemfukarokat”, a tunyákat és a kapzsikat, a képmutatókat és a sors kedvenceit. Meg is festette Arany az egész galerit.

„Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt…” S a másik, a kispolgári lét optimistája: „Te, ki földi látás boldog hizlalóján Nem sejted, hogy benned égi szellem ég”… S ott a Nagy Harács: „Te utonállója minden pénzdarabnak, Kit silány éltedhez bilincsel az érc…”

Semmit se változtak.

Ők azok.

Ott álltak az öngyilkos Czakó sírja körül.

És – finom szóval – „distancírozzák magukat” a halottól. Arany János kimondja: követ dobnak rá.

Ők bizonyára nem fogják rontani a Czakó, Sarkadi, B. Nagy, Kamondy stb. halálával is tovább romló amúgy is rossz magyar öngyilkossági statisztikát.

Éljenek!

Európai alternatívák

Még a szabványtablóról is – az első magyar felelős minisztérium tagjai között középen, ő a kormányelnök – feledhetetlen komoly szomorúsággal pihenteti rajtunk a szemét. Mintha a teljes sorsával nézne ránk. Szemében égnek a Batthyány-örökmécses fényei.

Bölcs, halálra elszánt magyar Szókratész. Egy szép Szókratész.

Vesztőhelye felé amikor hurcolják, összesereglik a falusi nép, hogy kiszabadítsák az osztrák katonák kezéből. A szekérről beszédet mond, szétoszlatja a tömeget. A törvényesség mindenek előtt – hirdeti ez a veszedelmes főrebellis még láncaiban is. Vagy az érette kaszára kapó parasztok életét akarta talán menteni? Így viszonozta szeretetüket – önfeláldozással felelt önfeláldozási készségükre? Lehet. A kép a gecsemáni kertből is ismerős. Dugja csak Péter vissza azt a kardot, és kakasszóig tegyenek úgy, mintha nem is ismernék egymást. A tanítványok sírnak. A nép eloszlik. A begazolt pribékek fellélegeznek, és hajtják tovább a szekeret a további stációk felé.

Romantikus ördög-angyal színekben áll Batthyány Lajos mögött a két asszony. A szerelemre sóvár tigrisanyacsászárnő, Zsófia, aki a fia kezét vezetve látja el császári kézjeggyel a halálos ítéletet: „kötél által”. És a szelíd feleség, aki tőrt csempész a siralomházba: ez által, ne kötél által!

133 éve most ennek.

A Mozgó Világ szép tanulmányban idézi Batthyány emlékét, az európai látókörű államférfiúét. Erdődy Gábor gazdag külföldi újságdokumentációval bizonyítja, hogy franciák-angolok mennyire reálisnak tartották 1848 nyarán Batthyány koncepcióját: szorult helyzetéből Budára költöztetni az uralkodót, a birodalmi kormányt, ahol a 48-as magyar politika „a szomszédos fejedelemségekkel összefogva képes lesz átvenni a felboruló Habsburg-monarchia európai egyensúlyozó szerepét”.

Milyen szempontok akadályozzák, hogy ez az esély megvalósuljon? A szűkkeblű presztízs-szempontok. Erdődy idézi a Burgot oly jól ismerő Batthyány kifakadását augusztus 27-éről: „az a bajuk, hogy az egykori ellenzék jutott Magyarországon kormányra; ez az, amit a reakció nem tud lenyelni; ez az, ami a reakciónak borzasztó.”

Európai kibontakozás helyett: a vérbefojtás.

A tanulmány ezekkel a szavakkal zárul – a felsorolt dokumentumok és a XIX. század közepétől számítható száz év történetének ismeretében – eléggé meggyőzően: „Magyarország, Közép- és Kelet-Európa, sőt az egész kontinens számára a Batthyányék képviselte alternatíva ígéri a sokkal emberibb és haladóbb, az egyetlen érdemi, s ezáltal egyedül reális megoldást.”

1937. december 3.

Miért hal meg egy ember? – kérdi Hamlet, mielőtt rossz előérzetek közt beleszalad Laertes mérgezett kardjába.

A Hamletről szóló ezernyi tanulmány lényegében erre keresi a választ, erre az egyetlen kérdésre.

És a költők „meghívott halála”? A januári hidegben a szanatóriumi ablakot feltépő Adyé? Az a belenyugosztaló „hajtsd le szépen a fejed”? Petőfié (Ady Petőfije ő), aki nem megy be a kukoricásba, pedig látja, hogy vágtat felé a kozák? Biztos, hogy ezek a fiatal és fiatalon hirtelen felnőtt (istenként hirtelen megőszülő) költők mind egy új korszak küszöbén torpadtak le.

A végső művek kezdetén.

Segesvár előtt Petőfi versei már kezdenek úgy szólni, mint majd A vén cigányt író Vörösmartyéi. A „Szörnyű idő, szörnyű idő!”.

Ady, pár hónappal a halála előtt, az utolsó kötetét könyörtelenül rostálgató Hatvanyval csatázva, úgy érezhette, hogy olyan jégcsúcsok felé ment és megy már tovább a költészete, ahová a legkészségesebb baráti megértés sem bírja őt követni.

És József Attila, a harminckettedik születésnapja óta micsoda növekvő világ-víziók egyre töményebb kristályba sűrítését végzi? Nem maga vall-e róla, hogy ez meghaladja – meghaladhatja – az erejét? „Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom…”

Ami várt rájuk – világosan látott feladatként –, már túl volt a költészet ismert határain.

Metapoézis volt.

Fizikailag is kibírni ennek ihletét! Zeusz mennyköveitől rázatni most már maguk…

Folytassuk az abbahagyott sort: „már nem tudom, ha nem segítesz nekem, szerelem”.

És özvegy, árva legények voltak már akkor ők. Eljúliátlanodva, csinszkátlanok…

Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…

Milyen szelíden írta meg egyszer József Attila egy töredékében a menekülhetnéket a Feladat elől: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”.

Amikor metapoézist művel a költő, meghalni volna jobb.

1961. Április 13.

Az Oszlopos Simeonjával Sarkadi is eljutott a metadrámák határára.

„Árvából lesz jó katona”

Egyre inkább felfigyelek az írók életrajzait olvasva a családi katasztrófára – rendszerint az apa halála vagy hirtelen tönkremenetele folytán áll be –, amely eltörölhetetlen nyomot hagy a fiúgyerek vagy más serdülő fiú lelkében. Mintha ettől kezdve neki kéne családfenntartónak lennie. (Vagy nem függ-e össze József Áron tengerre szállásával, „hírtelen” és nyomtalan elpályázásával Attila fogadkozása: „aranyat ígértél anyádnak, nagy zsákkal”?) Lengyel Menyhértnél, Vas Istvánnál is olvastam mostanában a nagy lakásból a kisebbe költözés gyerekkori traumájáról. Shakespeare-éknél is volt ilyesmi. A jó öreg kocsmáros Petrovicsot is „jégre vitték”.

Most olvasom a Péterfy család „krach”-ját a Zimándi-féle életrajzban. „Keszthelyi működése végeztével nemcsak igazgatói állásától vált meg Péterfy József, hanem családjától is. Elhagyta feleségét és fiát… Az anya teljes lélekkel fia felé fordult és a fiú az édesanyja felé” stb.

Ugyanez történt Goldoniéknál is Velencében.

A képlet klasszikus. Lappangó részvéttel (némi szolidaritással) gondolok a József Áronokra és Péterfy Józsefekre. A kis Messiást nevelő anyák – az az érzésem – könnyű szívvel szabadulnak meg a férjüktől. S már nem is bánják a rájuk szakadó özvegyi nyomorúságot, a küzdelmes sorsot.

Az apám nem sokkal azután meghalt, hogy én megszülettem. A néném egyszer ezt mondta (épp az anyám temetésén): „Amikor apuka meghalt, én figyeltem, anyuka nem is sírt.” (Mindegy hogy így volt-e vagy sem. A lánygyerek így látta. S egy hatéves kislány előtt már nincsenek a sorsnak titkai.)

A tékozló fiúk megtérnek atyjuk kebelére

Németh László írt a 30-as években lélegzetállító diagnózist a marxizmusról.

Többek között: „egy polgárnak kellett meghasonlania a polgársággal, s a marxizmus elemei közül már csak ez az indulat eleven, s ez tartja az életet a többiekben is.”

A drámaíró csak tapsolni tud, amikor felfedezik a történelemben a családi konfliktust mint mozgatóerőt.

És most mi mozgatja a történelmet?

Talán az, hogy ugyanazok, akik valamikor meghasonlottak a polgársággal és a leghűbb leninisták-sztalinisták lettek (vagy ezeknek már a fiai) most visszatérnek a polgárság kebelére.

Koestlertől Semprunig tart, s egyre tart, a tékozló fiúk megtérésének világtörténelmet mozgató (imitáló?) idillje.

Miután Marxtól Lukács Györgyig végigcsinálták a bankárgyerekek Ödipusz-konfliktusait.

Tallózó

Fiók, amit sohase nyitok ki. Tele van régi naptárakkal. Ügyetlen, vastag, zsebdagasztó naptárak. Mennyi felesleges program, találkozó van előjegyezve minden napra. Az utolsó ítéletnél ezeket a keményfedelű kis könyvecskéket vagdoshatják fejemhez a vádlóim. Egyetlen életet így elpocsékolni! De megbújik alattuk egy kis lapos fekete notesz. Teleírva címekkel. Az első lapon a magamé: Genf, rue Munier-Romilly 4.

1946-ban költöztem oda és 1948-ban hagytam ott, hazajöttem. Közben is jártam itthon és egyszer Olaszországban is. A két év itt e kis noteszban: egyetlen sűrű pillanat.

Az első név benne Sibilla Aleramóé. (Róma, via Margutta 42.) Milyen csodálatos öregasszony volt! Ismeretlenül olyannak képzeltem, fűtött szenvedelmű regényéből, mint valami olasz Erdős Renée-t. (De hiszen már Erdős Renée is olyan volt, mintha olasz nő lett volna a maga Santerra bíborosával…) Pedig inkább az Ellenállásban megújult Olaszország jelképe volt akkoriban Signora Aleramo: a már szibillakorú Sibilla, akinek a hite, sugárzása egy új aranykort jósolt…

Anda Géza. (Grand Rue 30.) Amikor esténként kölcsönpianinóján sírva-nyerítve-búgva megszólalt César Franck, éppúgy megtelt a puritán Ó-város a bevallatlan szenvedélyek szavával, mint amikor száz évvel azelőtt Liszt Ferenc zongorázott pár házzal odébb…

És Kálvin János – a róla elnevezett utcácskában – éppúgy becsukta akkor is az ablakot…

A következő kis lapon: Babitsné (Jagelló u. 3/a). Zárójelben: 59-essel! Igen, ez volt az a temetői villamosjárat, amelynek kalauzai felintegettek Ildikónak. Aztán Bisztray Gyula (Izabella u. 48. I. 7.), Balázs Béla (Tamás u. 40.), Bartsch Plays (119. West 57. th str. N.Y. City). Basch Lóránt (Városmajor u. 40.)

Czóbelnak a párizsi címe.

A Dé betűnél: Devecseri. Déry. (Sas utca 4. 2. em.)

Egerváry, a matematikus. (Kecskeméti u. 4.) A gyászjelentésében majd ez áll: „tragikus hirtelenséggel”. Bevette a mérget és felvágta az ereit – így mondták.

Az F betű megint olasszal kezdődik.

Enrico Falqui (Róma, viale Giulio Cesare 71 és telefonszám). Modern irodalomtörténetét ma is használom. Aztán Ferenczy Béni címe, s alatta a Noémié. Igazán nem bánnám, ha volna túlvilág.

Genthon, Gerevich után Gombás Pál, a másik nagy matematikus. Ő hogy is…? Nem adtak ki gyászjelentést. Tisztelet azoknak, akik „tragikus hirtelenséggel”…

Hatvany, Heltai.

I, Jé, Ká, L, M… A képlet ugyanaz. A pusztítás szinte teljesnek mondható. „Hogy sírva tallóz, aki él…”

Nagy Lajos (Soroksár, Felső-Duna… a többi olvashatatlan). Németh Andor. Hogy is lehetett valakiben úgy együtt a szeretetreméltóság és a megvesztegethetetlen kritikai szigor? Példátlan tünemény volt ő! De hisz voltak más példák is. Lapozzunk csak vissza! Hol van Komlós Aladár? Még ő is Genfben lett volna akkor? Nem. Most költözik haza. A genfi cím áthúzva. (Route des Chęnes 80.) És itt az itthoni címe is: Bezerédy utca. Mértékhitelesítő hely volt ez, a Hiteles Mérték Helye. Itt élt aztán a legnyíltabb szívű és legszigorúbb magyar kritikus, visszahúzódva.

Németh Antal (Tárogató út 57.). Hitte volna-e, hogy életfogytiglan fog tartani száműzetése a hazájában?

És az erőszakos halállal kimúlt Nemzeti Színház telefonszáma is itt van ezen az oldalon: 420-175. Tisztelet azoknak, akik tragikus hirtelenséggel… stb.

Örkény (Falk M. u.), Passuth (Rózsahegy u.), Pilinszky (Molnár u. 17.). A saját művek nélkül is művekben élő Rákosi Zoltán. Ő vezetett be Orbán Ottó költészetébe, aki akkor tízéves lehetett. Úgy sejtem, a legendás önpusztítónak is kijár egy tisztelegj. Micsoda sors! Aztán Starker János, Szilasi Vilmos (Brissago, Ticino, Villa dei Tre Cipressi.). Szondi Lipót (Prangins.) Neki a Péter fia: „tragikus körülmények közt” – pedig úgy csillagzott föl, hogy ő lesz a modern dráma legjelentősebb teoretikusa. Tisztelet! Sarkadi – tisztelet! Somlay Artúr – neki is tisztelet!

Gilbert Trolliet. Giuseppe Ungaretti.

Az utolsó név a Wertheimer Klárié (Váci u. 52.).

És ezeket a lakásokat, majdnem mindet belülről is láttam, ismertem. A képeket a falon. Emlékszem. Tudom, hol, hogyan főzik a teát. A régi magyar szellemi élet utolsó felcsapó hulláma hordozott engem is még az 1948-as esztendőben.

A kis fekete notesz nem lehet több két-három dekánál.

Huszonnyolc éves koromban nem is sejtettem, hogy azok a nagyszerű emberek, akiknek barátsága beragyogta ifjúságomat, ennyire halandók legyenek. Elhunytak, kihunytak.

Már az anyaméhben…

Még meg se született a magyar irodalom, az embriók már fojtogatták egymást. Mint Ézsau és Jákob az anyaméhben.

Most olvasom Németh S. Katalin izgalmas tanulmányát a Vigiliában az elveszettnek hitt Sylvester János-féle Rosarium újra felleléséről. Nyomozati anyagából egy könyvészeti detektívregényre is futná.

Szól Sylvester János krakkói diáktársáról is, a vele együtt induló jó barátról, Szegedi Lajosról (Ludovicus P. Zegadinus). Ő írja a verses ajánlást a Rosarium elé.

Pár hónappal vagyunk Mohács után.

Milyen lehetett ez a tanév a kis magyar bursa diákjainak ott Krakkóban? Mögöttük a derékbatört ország. Ők poézist tanulnak, latinul verselnek.

Sylvester János – elsőéves – a Rosariumot írja, s Vietor nyomdájában ez 1527 tavaszán már meg is jelenik. Az elsőéves magyar gólya eme első vizsgadolgozatával az európai szerzők közé lép. A következő tanévben már ő a bursa szeniora.

Költőre vall a tárgyválasztás paradoxiája. A Rosarium: örömrózsák csokra, hétfájdalmú Mária hét örömét mondja el – a keresztény misztika és a lírai költészet egyaránt hirdeti azt az ambivalenciát, mely szerint a nagy sírás és a nagy boldogság egymást is kijelenthetik. (Emlékszem még Illyés eszmefuttatására, amikor a felszabadulás után az optimizmus tűzzel-vassal hirdetőivel szemben, elegáns cikkben fejtette ki a népköltészetnek azt a jelenségét, hogy búbánatos dalokat énekel a boldog szerető. Ezzel próbálta mentegetni szorongásteli verseit, amelyekben a „néma kínról” beszélt. Persze, hiába.)

A krakkói magyar diákok mintha a „hősvértől pirosult gyásztérre” szórnák ezeket a fekete-piros égi rózsákat…

A könyvecske címlapján együtt szereplő két nagyra hivatott magyar diák barátságának további alakulásáról is szól Németh S. Katalin.

Szabályos brancsbeli történet a magyar irodalomból. Féltékenységgel, bosszúvággyal.

Másfél évtized múlva, amikor Sylvester János elkészül büszke nagy művével, az Új Testamentum fordításával (amelyben maga az Isten „szól néked ím magyarul”), kinek küldje el az első megjelent példányokat, ha nem az egykori krakkói iskolatársnak, Szegedi Lajosnak? Ámde „Szegedi nem nyilatkozott kedvezően a munkáról” – olvasom e kis tanulmányban –, „és Sylvester neki tulajdonította, hogy a Fehérvárra küldött példányok elvesztek”.

Olvassuk tovább Németh S. Katalin tudósítását, hogy hogyan mérgesedik el az oly ismerős mechanizmus szerint az íróharag.

„Erre már Sylvester sem maradt adós a válasszal. Amikor Nádasdy Tamás felkérte, hogy a kinyomtatás előtt álló Szegedi-féle zsoltárfordításokat bírálja meg, Sylvester olyan kedvezőtlen véleménnyel volt Szegedi fordításáról, hogy a kiadást is megakadályozta.”

Egymás termésére küldik a jégesőt, mint két boszorkánymester, akivé lettek.

Ha jól rakosgatom össze az évszámokat, irodalmi becsvágyára a gyógyíthatatlan sebeket Szegedi Lajos az ostromlott Székesfehérváron adja és kapja. Unalomig ismerjük ezeket a féltékenységeket, gyanakvásokat és áskálódásokat a New York, a Centrál, a Japán kávéház, a Darling krónikáiból. S lám, ez vala kezdetben is, amikor odakint nem autóbusz meg villamos, hanem a lovas török közlekedik.

– Akkor kellett volna talán meggondolni, hogy érdemes lesz-e néhány remekműért évszázadokon át ennyit szenvednie, ennyit ádázkodnia épp a jobb sorsra érdemes legszebb szellemeknek!

Invokáció egy Nizsinszkij-drámához

1934. március 24-én jegyzi Lengyel Menyhért a naplójába: „Nizsinszki-darabra megbízás. Bensőmben azt mondom: ez majdnem lehetetlen vállalkozás, nem dramatikus, s kedélytelen egy élő őszült főszereplővel, s azzal a Romolával mint hősnővel, aki néha eljön hozzánk teára. De mint vezércikket, mindenről lehet filmet és darabot is írni, s mivel abszurd, talán ezért lehetséges.”

1988. március, ezt jegyezhetem föl én is: Scrivo quia absurdum.

Egy üres útikoffert teletömtem már a lebénított „primo-ballerino” drámájával. Túl sok a jegyzet. Nizsinszkij svájci Naplójának minden sora drámai formáért kiált. S lám, felesége féltő-rosszalló tekintetét érezvén hátában, a Naplóját mániásan körmölő Nizsinszkij is ugyanúgy biztatja magát munkára, mint Lengyel Menyhért – ha abszurd, akkor lehetséges. „A feleségem, ha visszavonul, sír tovább, de én nem ijedek meg. Szeretem őt, de akkor sem hagyom abba az írást, mert ez nekem nagyon fontos. A feleségem attól retteg, hogy megbocsáthatatlan dolgokat találok leírni. Én csak nevetek a könnyein, mert tudom, hogy mit érnek. Meg kéne őt simogatnom, hogy megnyugodjék, de nem hagyom abba az írást. Most, hogy írok, leskelődik, hogy lássa, mit írok. Megmondom neki, hogy ha tudni akarja mit írok, meg kéne tanulnia oroszul. Csakhogy én igazából nem szeretném, ha megtanulna oroszul, mert nem óhajtom, hogy tudja, mit írok. Nem akarom, hogy valaki olvassa előbb, mint mindenki. Hamarosan ki fogom adni a naplóimat. A feleségem sír, mert attól fél, hogy az írást soha nem fogom abbahagyni. Én csak akkor fogom abbahagyni az írást, ha az Isten is úgy akarja…” stb.

Egy oldallal később.

„Nem bízhatom a feleségemben, mert érzem, hogy szeretné megkaparintani ezt a naplót, hogy odaadja az orvosoknak tanulmányozásra. Megmondom neki, hogy senkinek sincs joga hozzányúlni ezekhez a füzetekhez. Nem akarom, hogy az emberek kezébe kerüljenek. Eldugdosom őket. Én ezt, amit most írok, magamon fogom viselni.”

Az olasz szöveg – az Adelphi-kiadást olvasom – olyasmit szuggerál, hogy a testén rejti el naplói kéziratát, ruhái alatt. Ez az értelmezés nagy jelenetet ígér. Mint egy múmiáról tekerhetik le a végén róla élete igazságát, az ő Evangéliumát.

Csodakalitka

Amikor diákként Pestre kerültem, a vasárnapokat gyakran töltöttem egy nagynénémnél, aki a Hűvösvölgy (akkori) legvégén, a Vadaskerti úton lakott. Lassan megtudtam, hogy a környező házakban kik élnek hírességek. Alattuk a Halászbástya-építő Schulek Frigyes családja. Odébb Herczeg Ferenc, tőlük idébb Csathó Kálmán és a szomszédságukban Márkus Emília.

Akkor hallottam suttogni azt is, hogy Márkus Emíliáéknál kalitkába zárva él Nizsinszkij, a csöndes elmebajba süppedt táncos. Ő volt egykor a Rózsa Lelke, a föld vonzásától megszabaduló tiszta lebegés. A tánc eksztázisában elért súlytalansága a színpadon lehet hogy éppoly legenda volt, mint az a kalitka vagy ketrec az anyósa villájában, a szomszédok szóbeszéde. S így együtt: valami szívet szorító mitikus mese.

Egy kövér, kopasz férfit láttam néha a bokrok közt állni, télen is kabát nélkül, óraszámra, szótlanul. Ez mégse lehetett a Rózsa Lelke.

A végzet jelenlétét a szomszédos villában csak fokozta, hogy Nizsinszkij mellett, aki a XX. század csodásan induló modern művészetének egy külön nagybetűs Csodája volt, ott élt egy másik csoda is: a ház úrnője, Márkus Emília, aki ősz hajával és fonnyadó nyakán az elmaradhatatlan lila selyemsállal is mindig királynőileg viselte azt a nevet, amelyet egykori hódolóitól kapott: a „Szőke Csoda”.

Két csoda nem fér meg egy csárdában – gondoltam –, tehát nem is csoda, hogy az egyiket kalitkába zárják.

Pepi, Pepi…

Az intim szóbeszéd leteríthet (legalábbis lesántíthat) egy egész életművet.

Én bámultam Eötvös Józsefet (A XIX. század uralkodó eszméi miatt, a kommunizmus „Nagy Konstantin-i” győzelméről mondott halálpontos előrejelzései miatt), ámde amikor Németh Lászlónál azt olvastam (mint híg-magyarról), hogy Eötvöst a barátai Pepinek hívták: ez az apróság azóta úgy úszkál az Eötvös-aurában, mint levesben egy hajszál.

Próbálom elemezni. Mi a diffamáló? hogy „Pepi”? hogy ilyen németes? hogy becenév? hogy bezzeg a Bánk bán írója biztosan nem lehetne Katona Pepi? Vagy az viszolyogtat el Eötvöstől, hogy – nem mindegy, hogy kik! – a barátai (!) hívták őt Pepinek? Persze, hogy a barátai, az csak természetes, hogy a bizalmasabb megszólítás az ő előjoguk. És mégis, lehet, hogy azért talált elevenbe Németh, mert leírta, hogy „a barátai”. Ez lényeges. Hogy a legszűkebb körben volt Pepi. A nagy emberről szóló diffamálás a közelítés arányában hatványozódva nő.

De az Eötvöst lepepiző Németh Lászlón is rajtaragadt egy „pepi”.

Valahol a New York-házban azt kérdi Kormos: „Tudjátok-e, hogy mi Németh László kedves étele?” Az ilyesmi mindig nagyon jó játék. Mindenfélét mondtunk, de senki sem mondott töltött káposztát vagy tatár bifszteket. Inkább olyasmit, hogy dobostorta, gesztenyepüré, császármorzsa. „Tűz, tűz! – mondja Kormos – de nem bírjátok kitalálni.”

S végül kivágja, diadalmasan:

– Madártej!

Azóta legsúlyosabb drámai tirádáit ha olvasom, hasonmás hőseinek eget vívó szenvedéseit, az emberiség és a magyarság létkérdéseinek a felvetését, már-már a próféták pusztai vagy Sínai-hegyi nézőpontjából – nem bírom melléje nem hallanom: „madártej”.

Kormos hangján hallom, visszhangzik rá az azóta kísértetházzá lett New York.

A rangrejtett

József Attila mutatja Thomas Mann-nak a versét. „Meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” A pillanatot szerencsésen megörökítette egy fénykép.

A József Attiláról szóló könyvekben gyakran benne van ez a kép. A Thomas Mannról szóló külföldi képes monográfiákban – az a gyanúm – már ritkábban szerepel.

Átsiklik a képszerkesztők kezén.

„Az európai írófejedelem egy helyi költővel…”

Mélypontok, publikálva

Viszolyogva olvastam (Nagy Péter kiadásában) a Hatvanyhoz intézett kérincsélő leveleket. Hogy is őrizhette meg a nemesszívű báró ezeket a dokumentumokat oly nagyszerű és baráti szellemek nyomorú vergődéséről?

Agóniájában is jobban meg tudja őrizni az ember a méltóságát, mint ha muszáj neki pénzt kölcsönkérnie.

Minden közreadott pénzkérő levél: egy-egy font hús…

Irodalomtörténeti értékük e leveleknek: nulla. Anyagi kényszerhelyzetben írt leveleikben az írók nem azonosak önmagukkal.

Most, hogy Lengyel Menyhért kéziratos naplóit olvashatom, e régi véleményemnek még régibb megfogalmazását találom nála.

„A Hatvanyval való levelezésben senki sem volt őszinte – én sem –, a szegénység buta reménye, hogy egy nagyon gazdag emberrel áll szemben, kinek meg kell őrizni a barátságát, aki a végső pillanatban talán segíteni fog rajtunk – ő tart el a szanatóriumban –, ez meghamisította a vele való levelezés hangját.”

„Európai virradat”

A legszebb könyvek egyike, amit magyarul nem magyar témáról írtak. Hogyan született meg a XVIII. századi zenében – és persze nemcsak a zenében – Vivalditól Mozartig az emberiségnek egy új anyanyelve. „A részletekből egész válik – írja a könyv. – Velencéből, Milánóból, Nápolyból, Párizsból és Bécsből: Európa, az egyéniségekből lángelme, a nemzetekből emberiség.”

A könyvet, melynek minden sorát mintha egy himnusz-költő írta volna – hódolva ennek a „mondén” Európának, az alkotó géniusznak (ahogy Kosztolányi hódolt földig hajolva és dalolva az azúrnak és az Úrnak, szintén egy hajnali látomás káprázatában) –, Kunmadarason kezdte írni Szabolcsi Bence 1944-ben. S ajánlja könyvét Komor András és Frankl János „vértanúbarátaim” emlékének.

Micsoda gyászban íródott ez az igézetes könyv, melynek visszatérő témája a klasszikus egyensúly, a megejtően édes dallamosság… De vajon lehet-e épp ezekről hitelesen írni kevésbé szívtépő feszültségek és megalázások közt, kevésbé lesújtó gyászban?

Ez itt a kérdés.

Igen, mint amikor Kosztolányi felnézett az üres és elhagyott Logodi utca egyik házából és megleste ott fönn a hajnali derűs égen a csillagok hazakocsikázását „fényes körútjain a végtelennek” – ilyen messziről bámuljuk mi is – honnan? Kunmadarasról? – a csodát, az Európai Virradatot.

„De a velencei és olasz szabadság mögött végeredményben a tengerek szabadsága áll…”

Ezt is Szabolcsi Bence írja az Európai virradatban.

Szerelmes levelek

Lélek mélyéig megrendítő olvasmány a Tiszatájban: Bajcsy-Zsilinszky Endrének 44 nyarán, a rabkórházból írott levelei Bende Máriához – akit aztán augusztusban a börtönben feleségül is vett. Aggódó szerelem az asszonyhoz, Magyarországhoz. (A WC-papírra írott, cipőtalphasadékban kicsempészett levelekben így emlegeti: „Szegény árva magyar hazám…”)

Mit írt ma negyven éve? „Április 3. Azért vagyok kissé türelmetlen, különösen a mai beszélgetés után, mert veszedelmesen gyógyulnak a sebeim. A haslövés is alig szivárog. Jó, ha még a húsvétot itt tölthetem.”

Hogy a kórházból kikerülése után mivel kell számolnia – a németeknek kiadatással, megkínzatással, akasztással –, s hogy erre is felkészül, olvashatni a következő sorból: „A kért dolgot nagyon kérem, mindjárt biztonságosabban érzem majd magam.”

Egy zsilettpengét kért.

Április végén megkísérli az öngyilkosságot vele: „nem találtam az ütőereimet, hiába vagdaltam magam jó mélyen. Miután a vérben elveszett a penge, hiába kerestem, a harminc altató pedig semmit sem ért!”

Majd minden levelében rágódik azon, hogy a lakásába betörő németekkel folytatott ütközetben miért nem tudott ott helyben öngyilkos lenni. Már első levelében erről ír: „Magamnak súlyos szemrehányást csináltam a cellában (reggel még a fejem alól is elvitték a német fogolyőrök a rossz pokrócot) magamnak, mert nem lőttem magam agyon az utolsó golyóval.”

Április elsején megint: „…hogy nem lőttem főbe magam az utolsó golyóval? Akkor magának se okoznék annyi gondot és még esetleg bajt is, és odafönt öreg Teleki Pállal már készülnénk a béketárgyalásokra…”

De egy bekezdéssel előtte is: a tenni vágyás – így sebesülten, lázasan, a rabkórházban, ami siralomház is lehet: „A közép-európai kibontakozási tervet még talán meg tudnám csinálni, ha annyi időt és lehetőséget adnának – fogházban.”

Később a közoktatás reformjának terveit kovácsolgatja háború utánra. (A 2. pont: „A népművelésre vetni a hangsúlyt s arra szervesen ráépíteni magyar kultúránkat, végigvive az egész magyar művelődésen Bartók és Kodály zenei forradalmát.” Az 5. pont: „A nagy magyar géniuszok beiktatása a művelődési politikába.”)

És hogy milyen körülmények közt! A közoktatásügy reformjáról szóló levélre beszámoló következik köztisztasági tevékenységéről: 1534 poloskát ölt meg eddig a cellájában.

S a férges ágyban: „tegnap, álmomban, olyan boldog voltam” – anyjával álmodott – „mikor ájultában az arcomat az arcához tehettem, olyan jó meleg volt a kis arca, meg a haja, szorítottam magamhoz és kedvesen költögettem, s egyszer csak fölnyitotta a szemét és rám nézett…”

Kap egy kis kerek borotválkozótükröt, az öregedés jeleit nézi a nyaka szaporodó ráncaiban. „Mint a pulyka nyaka” – írja. A daliásan szép férfi hiúságával írja, és mögötte ott a rettenet, amely bujkál minden levélben, hogy nem méreg, nem golyó által, hanem kötél által oltják majd ki életét, hóhér töri majd e ráncos nyak csigolyáit.

Vígh Károly közli ezeket a leveleket – Bajcsy-Zsilinszky özvegye kívánságának megfelelően is: itt-ott kihagyásokkal. Azért is másolgatom ki a terjesztési nehézségektől szenvedő vidéki folyóiratból ezt a sok részletet, hogy e levelek további publikálására buzdítsak. Csontképző erejük volna az öntudatra. Az iskolai olvasókönyvben is helyük volna. Hogy is szólt az oktatási reformtervezetének 5. pontja a nagy magyar géniuszok beiktatásáról?

Micsoda feledtető, lélekemelő olvasmány. Ez ma az én születésnapi ajándékom.

Még egy idézetet! Az itt közölt levelek utolsó két mondatát. Hogy milyen magasra emelkedhetik a nemes férfi-pathos. (Ami, tudjuk, szenvedést is jelentett görögül, és szenvedélyt is.)

„Én sohasem fogok meghalni – akkor sem, ha fölakasztanának. S az én halhatatlanságom palást fölöttetek…”

Czibor

Ha valaki azt mondaná, hogy próféta vagyok, a szemébe nevetnék. A jövő mindig az eshetőségek halmazának tűnt szememben. Minden lehet. Egy lutri. S nem emlékszem olyan pillanatra, se ébren, se álmomban, hogy megcsapott volna a jósok eksztázisa. Megírtam egyszer a thébai vakjóst, Tiréziászt – még egy olyan földhözragadt váteszt! Semmi révület. Csupán kifejlődött egyfajta belső látása… S az államvezetés ezért nem nélkülözheti. Hisz az is vak – de másként. Kiegészítik egymást, ahogy a közmondás mondja: vak vezet világtalant.

Vagy inkább így mondanám: vak vezeti az elvakultat.

Orránál fogva vezeti.

Egyetlen jóslatom – mert mondtam egyszer jóslatot, odavetett jegyzetben, mellékesen – sokszoros beteljesülése mégis számra forrasztja a nevetést.

Sokáig hányódott a papírjaim között egy sárguló jegyzet… A becse a papír datálható sárgaságában van: az 50-es évek vége. Valamelyik fiókból még talán előkerül. Czibor János halálakor írtam, amikor azt a furcsa nekrológját láttam, amely leszedte róla még a keresztvizet is, ahelyett, hogy örök nyugalmat kívánt volna neki, végül (vajon csak végül) megháborodott lelkének. Hisz oly rettenetes önirtó akarattal végzett magával szegény, hogy könyörületre inthetett volna.

Azt írtam, hogy várjunk csak pár esztendőt. A rosszul eltemetett halottak, tudjuk, visszajárnak.

S még soroltam is, hogy ki s kik fognak vajon írni róla. Mert biztos voltam, hogy támadni fog egy Czibor-irodalom. Emlékszem, Réz Ádámot tippeltem, még Illés Endrét is. Moldovát is, Csurkát is.

Csakugyan sokan írtak róla. A legenda, amely egyensúlyt teremt az ideig-óráig manipulált értékek világában, őt is felemelte. Nem annyira a nevét, mint a szellemiségét. Írt róla, milyen szépen, Csukás Pista, írt róla Mesterházi, Abody és teljes démoniságában (daimon-voltában) színpadra vitte őt a Bálanyában Csurka.

Nem méltató nekrológ-cikkeket írtak. Czibor János emléke megannyi létbevágó írásra lett alkalom.

Mint egy garabonciás diák, meg-megjelenik közöttünk Czibor János. Ül a magyar horizonton és a nyelvét öltögeti ránk. Bolond Istók.

Angyalhullás

Gellért Endrét temetik.

Másodszorra sikerült is az öngyilkosság.

Nádasdy Kálmán arról suttog fülembe, hogy egy ilyen arkangyalfajta lény hogyan választhatta a legszurtosabb lichthófot, az akna fenekén a soha el nem takarított hulladékkal, hogy ebbe dobja le magát…

Én meg Gellért Oszkárt idézem (lehet, hogy a fia koporsója után bámulva magában ő is ezt a régi versét mormolja most):

Mit is irkált ilyesmit? Nem félt az írott szó mágikus baljóslatától? Vagy épp ezért?

Egyik fiuk szerencsétlen. A másik, Bandi, maga volt a testi-szellemi tökéletesség. „Szent érc volt, szent üveg” – elmondhatni róla is.

És most itt van. Látjátok feleim?

Az ám – Hazám

„Kr. u. 1987 karácsonyára” – ezzel a dátummal kanyarított dedikációt még meleg könyvébe Mészöly Dezső, amikor a metró Deák téri föld alatti folyosóján összesodródtunk.

Mindkettőnknek dolga lett volna, de az első mozgólépcsőn mindjárt a felszínre igyekeztünk, s aztán odafent két pohár száraz szamorodnival megünnepeltük a könyv megszületését.

Felütöm. A jó könyv ott nyílik ki, ahol rólunk van szó – direkt vagy indirekt.

Ez nem ott, ahol engem emleget a szerző, a gyulai Túsz-szedők előadását méltatva, hanem egy múlt század közepi tanúskodásnál a „szegény magyar költő” életéről, a szabadságharcot követő elnyomásban. Boros Mihály írja le az Élményeimben Vörösmartyról, hogy a rendőrkopóktól való félelmében friss verseit ahogy megírta, elemésztette. „Néha-néha írt egy verset, szívet-rázót, könny-csavarót, meggyújtotta a gyertyát, felolvasta előttünk, s aztán a lángok martalékának adta.”

Olyan ez a jelenet – amelyet Mészöly szerencsés és áhítatos kézzel elénk tárt –, mint valami szakrális szertartás, amelyet egy üldözött hit papja celebrál a magyar katakombában. Megszületik kezei között az Ige és menten elhamvasztja…

Lakatos István új kötete – A Sötétség Virágai – akárhol nyílik ki: szíven üt.

Most itt nyílt ki nekem:

„Az Alap villája előtt, a járdán, rövidnadrágos, viharkabátos koldus ült, görbe meggyfa botját a kerítés rácsára akasztva, kövér lábát kinyújtva; két térde közt fölfelé fordított zsíros vadászkalap…

– Pár fillért, csak pár forintot – kántált halkan a kéregető, meg-meglökve kalapját. A kalap mellett szabadkézzel készített plakát: BERDA JÓZSEF KOLDUS, AKITŐL ELVETTÉK HAVI SEGÉLYÉT, EGYETLEN MEGÉLHETÉSÉT.

– Az ég áldjon Jóska! Mit csinálsz??”

Lakatos István könyve utolsó oldalán: művei kronológiája.

Ebből:

1949 – megjelenik első kötete. Baumgarten-díjat kap.

1972 – huszonhárom évi szünet után megjelenik második verseskötete, az Egy szenvedély képei.

Próbálom rávetíteni ezt a huszonhárom évnyi fekete foltot más nagy költők életére, akik szintén olyan fiatalon és mindjárt oly diadalmasan törtek fel, mint az oly fiatalon publikálni kezdő Lakatos.

Vergilius – hogy Lakatoshoz egy oly közel álló költővel kezdjem – életművében ha így beletenyerelt volna Augustus százada, nem lett volna érkezése megírni legföljebb az első egy-két pásztori énekét és aztán semmit. Se az Eclogák zömét. Se a Georgicát, se az Aeneist.

Goethe életéből egy ilyen átmérőjű lyuk elnyelné az első drámájától, a Götztől kezdve a Werthert, az Iphigéniát, a Tassót, a Wilhelm Meistert, az Olaszországi utazást, a Római elégiákat és a Faust első fogalmazványait…

Keats huszonkét éves, amikor első kötetét publikálja. Ez maradna fenn tőle. A többi néma csend.

Ugyanígy járna Shelley.

Ady! Új Versek már nem volna, A halottak élén még nem.

Heine életművéből kiesnék a Buch der Lieder.

Ahol ezek a karácsonyi könyveim kinyíltak, nem szólt felém direkt személyes üzenet. Látványos költő-halálokról sincs szó, mint volt Abdánál, Szárszónál, Segesvárnál.

Csupán pillanatképek voltak ezek egy nagy irodalom életéből.

Megérte

Író, pénzzavarban

Sarkadi. Mennyit idézgették kölcsönkéréseit, vidám előlegkunyerálásait…

A honoráriumokban számot kéne vetni azzal, hogy amit írunk – szubjektív hitünk szerint – a jövő számára is írjuk. És nemegyszer ez az objektív valóság is. Miért ne kaphatnánk kis előleget az utókortól? Virágnyelven erre céloz Horváth Imre verse is:

In memoriam

Sarkadi Imre megejtő, bűbájos egyéniségét (szellemét) azon is lehet lemérni, hogy jóval talányos-tragikus halála után megejtette egy debreceni iskolás fiú szívét és egy életre eljegyezte őt magának. Egy rövid életre. Ez a posztumusz tanítvány lett az oly korán odalett író hagyatékának leghűségesebb őre, gondozója, kiadója. És ő is hamar odalett; még annyi évet se élt meg, mint Mestere az önpusztításban.

Neki csak másodszori kísérletre sikerült az öngyilkossága. Mindkét kísérletben rettenetes szenvedéseket ígérő halált mért magára. Első ízben – tűz által – a rettenetes szenvedéseket elérte, a halált nem. Második esetben – így mondják – valami fagyasztó folyadékot ivott, ennek belső pokolhidege elemésztette végre.

Mennyi volt halálában az imitáció? (Amely a Krisztus követőin stigmákat fakaszt és könnyű szívvel viszi őket mártírhalálba.) Mennyi volt halálában a menekülés?

Titok és csönd takarja ezt a halált is.

Ha Jean Genet költői erejével bírnék, megpróbálkoznám regényben áldozni Sarkadi Imre és Csontos Sanyika (kápolnavirágként? ördöglakatként?) összekulcsolódó emlékének.

Garáról

…Illyés arca azután hirtelen eltorzult:

– „Belgiumban értesültem Gara László haláláról. Egész utamon őt gyászoltam. S mindenütt róla beszéltünk. Amikor Monsban átvettem a díjat, aztán New Yorkban, Párizsban is. Hallom, Rousselot verset írt róla. Én is írtam. Az egész magyar irodalom neki köszönheti, hogy ilyen fénybe került francia földön.”

Anda Géza meghalt

Milyen szép jelző ez Juhász Gyulánál – születésére emlékezve idézi a tavaszi éjszakát, a teleholdat: „tavaszi anda hold”…

Éppen ilyen kifejező erejű ez a szó Anda Géza nevében is. Amikor oly fiatalon César Franckot és Brahmsot játszott, ahogy megérintette a billentyűket, felkelt az égen a tavaszi hold, posztromantikus igézettel.

Volt a nevében valami onomatopeia – mely egybehangzott a zongorastílusával.

Brahms Esz-dur impromptuje

Ha valamelyik koncertjén ott voltam, s ha tudta, hogy ott vagyok, ezt játszotta ráadásnak. Legutoljára Pesten is. Üzenet volt ez a fiatalságunkból… Genfből.

Anda Géza a Lovarda mellett vezető platánsoron az egyik villában bérelt szobát. A Lovarda kapujával szemben, a régi udvarházban (ez a vidék még akkor kívül esett a városon) én is kivettem egy szobát, valamiféle francia-svájci Krúdy-regénybe illő öreg hölgyeknél. L. tanácsára jöttem ide, mert így a találkozásainkat feltűnés nélkül ejthettük meg, szépen egybekötve L. mindennapi lovaglóleckéivel. Én a kerítés mellől néztem, hogy üget körben a nagyréten, miközben az idős, disztingvált lovaglómester vezényszavakat kiáltott, de oly halkan, hogy talán csak a lovak értették, ők igen. Mielőtt hozzám felmentünk, a teát Andánál ittuk meg. – „Megzongorázzam neked a nőt?” – kérdezte Anda. És akkor jöttek a romantikusok, akiket maga is szenvedve, fájdalmasan, bele-beledalolva, a zongorára görbedve játszott, mintha a hangokat nem is a hangszerből, hanem a maga szívéből tépdeste volna ki. Schumannban, Brahmsban fürösztött minket…

Titkos szerelmi légyottok színtereire pattannak fel titkos ajtók, azóta is, ha ez a muzsika megszólal. Egy életre meg lettem zongorázva.

Gálit olvasok

Zuhog az eső, amikor – mikor? éjfél felé – hazamegyek. De ez még mindig nem a hideg őszi eső. Hallom egész éjszaka. Mellette olvasok még egy ideig. Gáli József színdarabját, a Szabadsághegyet. Megfelelő olvasmány ezekben az október végi napokban. Harminc éve volt a bemutatója. Feltámasztja a főiskolai emlékeket is. Hisz diplomamunkának készült a darab – és aztán részt vett egy kicsit a „történelemcsinálásban”. Belül az irodalmon, akik vagyunk, csak macskakörmök közé téve, s így is nehezen mondunk ki ilyen nagy szót, történelem! – az ügyész becsülte így ezt a színdarabot, hisz felvette a vádpontok közé, amikor Jóska fejére halálos ítéletet kért. Meg is kapta. S hajszál híján a végrehajtását is. Csordul a szeretetvágy a darab minden mondatából. Erről is Jóskára ismerek, most már arra a fura, kedves, nyápic kisfiúra (és kisöregre), aki a gyulavári szanatórium főorvosának legkisebb gyereke volt, s egy zseniális szívű ápolónő jóvoltából („a szívnek is megvan a maga intelligenciája” – írt ilyesmiről Pascal) megmentette az elhurcolástól, bedugva a kórházi fehérneműk alá. Mint egy magyar Cherubin 1944-ben… Azután is lesírt az árváról – mindhaláláig – a szeretetvágy. Ellenállhatatlanul hódított meg minden lány- és asszonyszívet már-már metafizikai szinten jelentkező elhagyatottságával, amely ölmelegért kiáltott, s azért a fehér zsebkendőért, amely jelzi, hogy a bitó alatt mégis kegyelmet kaphat, s amelyben aztán meg is törölheti orrát az ártatlan…

A tökéletesség lépcsői

Kezdetben, valamikor az ötvenes évek kellős közepén volt egy főiskolás a Színművészeti Akadémián, aki diplomamunkaképpen készített egy színdarabot annak az élménynek a hatása alatt, hogy sok-sok ártatlanul elítéltet látott előjönni azokból a börtönökből, amelyeket sem az államrezon, de még csak a bosszúállás szelleme sem tudott igazolni. Az igazság pedig legkevésbé.

A színdarab címe Szabadsághegy volt.

A politikai változások szele a darabot pillanatok alatt színpadra röpítette, s aztán majd éppoly hamar le is sodorta.

E darab cselekménye során tűnik fel a drámaírómester kezére valló szituáció: A család külföldről datált leveleket gyárt a mama számára, megtévesztésül, fia nevében, aki közben a váci börtönben ül…

Gáli József darabjának ezt a szép és zseniális gondolatát hamarosan aztán leutánozta az élet. A Szabadsághegy bemutatója után alig egy évre a bebörtönzött Déry Tibor mamáját ugyanolyan külföldről datált apokrif levelekkel ringatták önfeledt illúziókba, mint amilyenekkel a színdarabbeli mamát etette a családja.

Közismert és megrendítő tény volt ez. Olyannyira, hogy fel is merült a baráti kör egyik írójában a gondolat, hogy megörökíti ezt az élet produkálta ritka szép eseményt. De lebeszélték erről a novellatervről, mondván, hogy rezerválni kell a témát a szenvedő félnek, Dérynek. Mégiscsak neki van elsőbbsége saját életanyagához.

Így is lőn.

Déry kijött, s megírta a magyar novellairodalom egyik remekét, a Két asszonyt.

Darvas Lilivel és Törőcsikkel aztán e novella filmen is mennybe ment.

Ámde ne felejtsük el azt az első drámát, amelyben már jóval előbb látnokilag bukkantak fel a következő idők extrém szituációi egy krisztusi részvéttel és érzékenységgel megáldott-megvert fiatal író szorongásoktól felajzott képzeletében.

Egy élet a halál küszöbén

Irke telefonálta, hogy meghalt Gáli Jóska. A szomszédunkban volt a feleségének kiállítása, a Dorottya utcában, ott lett rosszul, vagy ott is halt meg. Nem értettem jól a sebtében (interurbán vonalzavarok közt) elmondott hirtelen halált.

Mintha arra lett volna teremtve Gáli Jóska, hogy a halál küszöbén ücsörögjön, fél lábát lógatva a túlvilágra. (S úgy is mosolygott mindig, mint aki tudja, hogy közöttünk is csak fél lábbal van, kegyelemből, kivételező kedvességből. Hiszen körülötte mindenki folyton meghalt. Az egész családja is, egyszerre…) A gyulavári tüdőszanatórium főorvosának a kisfiát csak azért nem vitték el 44-ben elégetni, mert egy ápolónő bedugta a szennyesládába a csendőrök elől. 57 nyarán pedig a déli egy órakor kihirdetett halálos ítélet másnap hajnali végrehajtásától ezúttal egy okos szívű törvényszéki orvos mentette meg, aki azt mondta, hogy neki nem elég hivatalos munkaidejének maradék két órája, délután háromig, hogy megállapítsa, alkalmas-e felakasztásra ez a szívbeteg fiú…

Másnap reggelre pedig már kosárszám gyűltek a pesti postán a világ minden részéből kegyelmet kérő táviratok.

A siralomházban adták össze menyasszonyával, akit a női börtönből hoztak át az esküvőre.

Ettől kezdve néha meg-megállt a szíve. De azért mindig visszajött a klinikai halálból.

Talán most is felüti majd a koporsófedelet, mint egykor a kukáét, és kidugja kopasz-szakállas fejét, mindig a könnyekig csupa-hála, mindig bocsánatkérő mosolyával:

– Kedves nővér, elmentek már?

A hajsza befejeződött

Latinovits végül is öngyilkos lett.

Ruttkai Éva gyásza és a Balaton-parti sír körül egyre-másra kigyúló költemények lángja világít.

A többi? Ahogy Ady mondta (mert ezt is megmondta) és most Latinovits hangján mondja:

Micsoda agónia!

Költők siratják most azt, aki a költők megszólaltatója volt. Szavuk sokszor már az égre kiált. Mint egykor Ábel vére.

A halál torkában élt, jóval a halála előtt is, mert mindig kihívóan és veszélyesen élt, és most meg sehogy se bírja lenyelni őt a halál. Öt éve már, hogy se ki, se be. Torkán akadt ő a halálnak. A halál torkából mondja tovább a magáét.

Az agóniájának így hát nem volt kezdete, és nincs is vége. Tart.

Görögül az agónia nem jelentett egyebet, csak azt, hogy „küzdelem”. Mindegy volt nekik, hogy élet-küzdelem-e vagy halál-küzdelem.

Nekünk is mindegy.

Néma-béna-Béni

Montaigne írta – úgy emlékszem –: „ha az ember mindent elfelejt, ami azután megmarad, az a kultúrája.”

Ezt a kultúrát csodáltuk, amelyről elsöpörte a szellem felépítményeit egy historico-psychoszomatikus sokk (1956 novemberének első felében borította el Béni agyát a vér, miután végigzarándokolt egy mártírváros körútján).

Csodáltuk a töretlen kultúrát a hűdött mester nemes, figyelmes viselkedésében – némaságától magunk is lebűvölten – amikor épp ha a nevét tudta leírni (baggadozva, bal kézzel), de virágokat festett gyönyörűket (bal kézzel ezeket is, könnyedén!) s aztán akkurátus gonddal alábetűzve, hogy F-e-r-e-n-c-z-y B-é-n-i, s a jól sikerült akvarellt még elégedetten felmutatva („na?” – mondta – „na?”), mint egy zászlóbontást az özönvíz- (özönvér-) előtti világból, átnyújtotta azt (bal kezének utolérhetetlen gáláns mozdulatával) látogatójának, aki ekkora kultúra fényudvarában méltán érezhette magát faragatlan tuskónak.

Gaia

Hányszor? Hány százszor rajzolta és mintázta meg Ferenczy Béni a feleségét? A művészettörténet lehet csak a megmondhatója. És mindig új szépséggel, megunhatatlanul sugárzik minden ábrázolása.

– Gaia! – kiáltott fel, ha Erzsi szóba került, régi barátjuk, Tolnay Károly (a szakirodalomban Charles, Szőnyi Zsuzsának Carlo, becézve Carlino, s Béninek: Ino). – Gaia! – kiáltotta dupla elragadtatással a hangjában, mert egyrészt a Föld istennőjének már a nevétől eltelik az istenséggel, aki szájára veszi, másrészt Carlino persze saját magától volt elragadtatva – máskor is, de ezúttal teljes joggal –, hisz az ő intuíciójának köszönhető, hogy ráismert a görög ősvallás khtónikus úrnőjére. Gaia! Ez csakugyan telitalálat. A Horváth kertben ülő bronzasszony talapzatára bízvást felírható akár görög betűkkel is:

ΓAIA.

Kő alatt

A múltkor Szőts István mondta el a Valóságban egy kötekedő riporter kérdéseire, hogy miként szorították ki a filmcsinálásból – amikor már nyilvánvaló volt, hogy ő a világklasszis a magyar filmrendezésben –, és nem is csak egyszer szorították ki, hanem mindannyiszor, valahányszor erőt gyűjtött és megint nekifohászkodott volna valami szép nagy ügynek. A sorsa közismert és már a filmtörténetre tartozik. A kiszorítók békésen nyugszanak gyomfelverte díszsírjukban, vagy elpecázgatnak még a Dunán vagy a Balatonon, aszerint, hogy hol kapták a házhelyet. Nyilatkozatában csak az a meglepő, hogy milyen fojtott, tompa hangon beszél az igazságtalanságokról, amelyek sorozatosan érik. Mintha már nem is magamagáról szólna, úgy meséli el nagyrahivatott alkotói szellemének kioltását.

A Tiszatájban most egy szegedi festőművész-grafikus asszony, Kopasz Márta beszéli el az életét. A tétje talán kisebb volt, mint a Szőts Istváné. De hisz ezt se lehet mondani, hiszen sikeres kiszorítósdik után ugyan ki tudja azt, hogy kinek mi volt az ottveszett tétje? Az igazságtalanságok, amik érték, minden esetre „provinciálisabbak”. De az ő emlékei sem lehetnek kevésbé fájdalmasak a Szőtséinél. („Ön nem érti, mi az, ha valakin bélyeg van – mondja, s hozzáteszi: – Ha nincsen, de azt hiszik, hogy van, még sokkal rosszabb.”)

A 68 éves festőművésznő hangja szintén tompa, rezignált hang. Hiányzik belőle persze az a különös fojtottság, amely Szőtsnél érezhető – és mindazoknál, akinek a fájdalmát a megvető irónia teszi epeízűvé, de lenyelik a fájdalmukat így is.

Tompaság, rezignáció, fojtott irónia, megvetés…

E jelenség – amelyre több példát is lehetne idézni – költői (természettudományos) pontosságú leírását megtaláltam ugyanezen Tiszatáj-szám első oldalán. Egy Illyés-versben. Valami pszichiátriai élményét meséli talán? Mindegy, hogy gyermekklinikán vagy a felnőttek társadalmában észleljük-e a folyamatot.

A vers címe: Megkezeltek.

(Feltehetően egy főnévi igenév többes száma: Ők, a megkezeltek; de megengedhető a címnek egy másik olvasata is: megkezeltek – ők megkezeltek engem, téged, minket vagy titeket…)

Így kezdődik:

Még azt is írja később: „Itt már nem hat a becsület-hiány”.

S egy sorral lejjebb azt írja: „kő alatt”.

Ez lett a vers címe is. A klasszikus kultúrában járatosak emlékezni fognak, hogy ez a kép – „kő alatt” – közmondásosan: a kő alatt rendkívüli erőt gyűjtő s onnan gyönyörű sudáran felszökő pálmafa képével párosul.

Itt nem. Itt inkább a kő alatt nyüzsgő bogarakéval.

Károlyi

„…egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, a történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak, és mégis várják a postást.” Márainál olvasom ezt, a San Gennaro vérében, de Károlyi Mihályra kell gondolnom, az ő szép, anakronisztikus hazatérésére és hősi, némaságba fulladt második emigrációjára.

Megtérés reményében, avagy a lélek fejlődésének paradoxiái

Károlyi Mihály írta, hogy nagybátyja azért olvastatta vele A tőkét, hogy a liberális kapitalizmus marxi bírálata visszavezesse a liberalizmussal kacérkodó ifjú unokaöcsöt a katolikus egyházhoz. „Nagybátyám bízott abban, hogy Marx, aki materialistának vallotta magát, énbennem mégis az idealizmust fogja felébreszteni…”

A nagybácsi bizarr pedagógiája meghozza a maga gyümölcsét. „Jóval később – írja Károlyi Mihály – az első világháború okozta nyomorúság látványa, az a zűrzavar és tehetetlenség, amelybe uraik és kormányzóik taszították a népeket, felébresztette bennem a Marx tanításaiba vetett hitet, s meggyőződésemmé vált, hogy az elnyomottak felszabadítása az egyetlen cél, amelyért dolgozni, küzdeni érdemes. Ez a meggyőződés szenvedélyes érzéssé vált bennem, és ez lett mozgató rugója egész életemnek. Ha Sándor bátyám megérte volna az októberi forradalmat, el kellett volna ismernie, hogy azon az úton haladok logikusan tovább, amelyre húsz évvel korábban az ő vezetése alatt léptem. És tudom, hogy ő lett volna osztálya egyedüli tagja, aki mellém áll.”

Károlyi mauzóleuma előtt

„Egy egész világ ellen” – így summázta balsorsát ez a rendhagyó feudális úr, aki altruizmusával kívánt tündökölni, s lett belőle a Danavölgy balekja.

Károlyi Mihály és hitvese előtt a legszebb dicséretet – váratlan megközelítésből – Illyés fogalmazta meg a naplójában:

„A folyton frissen tájékozódó törpék között a tájékozatlanságuk teszi naggyá őket.”

„Született ártatlanok” – mondja még róluk.

Mint egy trójai nő, Euripidésznél

Ha vannak tragikus alkatok, Rajk Júlia bizonyára az.

Már megjelenésében is mint a görög hősnők. Egy örök Elektra – bár már Klytaimnesztra-korban. Nem, nem! Hekuba inkább, a trójai királynő, akinek a sorsa a költészetben megrendítőbb lett, mint a városa égése. Júliának a hangja is olyan, mintha a tragikus álarcokba rejtett hangszóró (ezt használták a görög színházakban) öblösítené.

Élete nagy tragédiája egyúttal feledhetetlen és feloldhatatlan magyar történelmi tragédia is.

Rajkék Laokoón-csoportjára a tragédia közismert óriáskígyói mellett nyüzsgő viperafészkek is telepednek és nadály-fürtök.

Egy félórás beszélgetésben jó néhány trilógiára futó epizódot hallok. Követni alig bírom: például a belügyminiszteri engedélyek sorát családi nevük ide-oda változtatásáról. A bürokrácia, a primitív mágia és a rögeszmékre járó titkosrendőri gondolkodás együttes leleményét.

Vagy ahogy a sorsa néha közelébe került a Losonczyénak. A fölötte levő cellában egy ismeretlen férfi fel-alá járkált és azt mondogatta (hónapokon át, éveken át), hogy „megölöm Rákosi Hajnalkát”. Ki lehetett? A cella előtt éhségsztrájkolók életben tartására szolgáló edényeket vett észre. „Ez csak régi elvtárs lehet.” Az volt. Losonczy Géza. Ugyanez a Losonczy Géza Snagovban (Románia) megint pontosan így csavarodik be: amikor kijut hozzájuk egy Népszabadság, benne Révai bosszúért kiáltó cikkével. Ezt, ahogy elolvassa, Losonczy megint kezdi, hogy „megölöm Rákosi Hajnalt”, és nem eszik, csak járkál le s fel, és tépi magán az inget.

Ezt látva, ott utólag lett világos Rajk Júliának, hogy kié is volt az előző börtönben, még a Rákosiéban, az a mindig rongyos férfiing. Hogy miért is hozták neki a zárkájába összefércelésre mindig ugyanazt a (és mindig újból széttépett) férfiinget, amikor megkapta a kedvezményt, hogy dolgozhatott.

Most a fia kérdéseire magnóra gyónja az életét. S azt is mondja, hogy a fiatal generációnak számonkérő és mégis most már menthetetlenül távolból jövő érdeklődése újfajta rendet teremt az emlékei között.

Szabó Zoltán példája

Előkerült a rövidre stuccolt interjú a két éve halott emigráns íróval, Szabó Zoltánnal.

Megrendítő minden szellemidézés.

A legfelejthetetlenebb az volt, ahogy ez a csillogó szemű öregember, alvó kisgyermeke mellől, valahonnan Észak-Franciaországban felidézte a debreceni kormánnyal együtt töltött hősi időket. A felszabadított országrészek népe hogyan kezdte spontánul szervezni az életet, építeni az országot, támogatni az új kormányt…

Egy üres levegőt cséplő adó-vita közepén nyitottuk ki a tévét. Pedig voltak ott jeles szellemek, igazán beszélgethettünk volna másról is, s nem az adóról, mint a többi tízmillió. Ahogy az interjúnak vége lett, egymásra néztünk, s ahogy régi regényben mondanák, ugyanaz a kérdés lebegett mindnyájunk ajkán: mi maradt meg önfeláldozásban, emberi kiállásban kezdeményező és segítő készségben abból az egykori országot mozdító spontaneitásból?

Nem illant-e el valami – valami nehezen visszahozható – a padláslesöprögetések és a diadalmas konszumizmusok egybecsengően haszonelvű csebrei-vedrei között?

Egyszemélyes gondviselés

Márai ír egy helyütt Naplójában arról, hogy Gauguin visszautasította a dúsgazdag, Párizsban élő román herceg ajánlatát, aki megfestett és megfestendő képeit kizárólagos birtoklási joggal nagy pénzen megvette volna. „Gauguin – így mondja Márai –, aki egy műkereskedő szerény és bizonytalan díjazásából tengett-lengett Tahitiban, visszautasította az ajánlatot, mert nem akarta, hogy képei a nagyúr palotájában egyszemélyes használatra kallódjanak. Inkább választotta az együttműködést a műkereskedővel, mert csak így remélhette, hogy egy napon a világ megcsodálja alkotásait.”

Gerlóczy Gedeon lelki érzékenységére vallott, hogy bűntudattal kínozta őt az a gondolat, hogy nem keresztezi-e Csontváry útját a legnagyobbak közé épp az, hogy ő egyedül menti, védi, birtokolja szinte valamennyi művét. Hogy nem lett volna-e jobb hagyni sorsukra a vásznakat, hátha némelyik megtalálta volna az utat valamilyen vállalkozó szellemű műkereskedőhöz, hogy aztán a londoni árveréseken cserélgessenek majd gazdát, szenzációs árakon.

Gerlóczy testével védte Csontváryt a magyar képrombolóktól hatvan éven át, és nem merte kiereszteni a vásznait a nemzetközi műkereskedelem harács, hazárd piacára.

Ült a kis Galamb utcai lakás beázott tetője alatt, ahol soha azóta vissza nem hozható intenzitással ragyogtak az athéni hold és a magányos cédrus színei, és ő sápadtan emésztette magát.

Nemes alázat

Arkangyalok és kerubok bókolnak így egymásnak…

Kálnoky László ír Weöres Sándorról. Lángoló szeretettel ír, csodálattal.

A „Domine non sum dignus” emelkedettségével. Kéziratban olvasta még Weöres kiadatlan-kiadhatatlan-verseit. Erről ír.

„Érdemes-e nekem is írnom, kérdeztem magamtól, ha ilyen költemények is vannak a világon?”

A „kultúrpolitika” (pfuj!) által semmibe vett két költő közül az egyik földig hajol a másik előtt. Hódolattal, mint egykor Ady, Babits és Kosztolányi előtt Weöres Sándor. („Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.”)

Így hódolt a szintén arkangyali Ferenczy Béni Medgyessy Ferenc géniusza előtt, a féltékenység szikrája nélkül, a legnagyobb magyar szobrásznak nevezve őt. Holott úgy földbe volt taposva akkor Béni is (az egykori baráttól, a gátlástalanul galád Révai Józseftől), hogy kivagyiságot diktált volna neki a puszta önvédelmi reflex is. A megalázott nagyság mégis mélyen kalapot emel.

Lehet, hogy annak a sokat kárhoztatott „úri nevelésnek” a virága ez, hogy ezek a kitelepített nemes lelkek, száműzött fejedelmek a szellemi életben is (ebben a ronda brancsban) ilyen granszenyőrileg gyakorolni tudják a lovagi erényeket? „Edel sei der Mensch…” Ferenczy Béni szerette idézni ezt a goethei parancsolatot.

A földbe taposott, nyomorúságos magyar középosztálynak vagyunk a fiai. Hoztunk azért valamit vidékről. A hét szilvafa árnyékából.

Ok-talan halál

A fiatalok halandóbbak nálunk, öregeknél.

Halandóbbak, törékenyebbek, sebezhetőbbek, gyúlékonyabbak… Még a népünnepélyeken is őket tapossák el, és még a díszlövés is őket találja el. Nem beszélve azokról a golyókról, amelyek direkt nekik voltak szánva.

Régóta gyanakszom, hogy valami ritkítja a fiatalok sorait. Figyelem az újságokat. Most elsősorban az olasz lapokra gondolok, amelyek riportszerűen adnak hírt minden tragikus eseményről; és nincs nap, hogy ne lenne bennük egy tizennyolc évesnek a képe. Az utolsó igazolványkép. Merően néz ránk. Mint az, aki már nem él. Mi történt vele? Megbukott a vizsgán? Nagyobb volt a kábítószeradag? Az egyiket az őrjöngő szűcsmester kilőtte a szülei közül, mert éppúgy tizennyolc éves volt, mint az, aki öt perccel azelőtt kiemelte kirakatából a nercbundát.

A fiatalok túlságosan halandók…

Erről beszélgetünk, szomorúan és elkeseredetten Sallay Gézával, az oly hirtelen elhunyt Hekerle László professzorával. Ő a nagy reményekre jogosító tanítványát siratja benne; az irodalom pedig az új koncepcióval jelentkező kritikust, fordítót, a magyar irodalomnak az olaszok felé – és talán nem is csak az olaszok felé – okos, meggyőző szavú kapunyitogatóját.

– A fiatalok közt, főként a fiúk közt, és épp a legtehetségesebbekből gyakran hiányzik az ellenálló erő – mondja Sallay Géza szinte súgva, mint ennek a századvégnek, sok más közt, egy újabb baljós jelét, amelyre ő pedagógiai tapasztalataival jutott.

Az írók, mint sok egyéb jelét a krízisnek, ezt is hamar és következetesen jelezték. Én az olasz újságok fekete krónikáin messze túl, a fiatal prózaírók objektív helyzetjelentésnek álcázott segélykiáltásaiból tanultam figyelmezni erre a jelenségre. Az Oszlopos Simeonból is. Az első Kamondy-novellákból is.

Hogy valami tizedeli őket.

Újabb és újabb generációk beszéltek azóta is erről. A legújabb az Új Írásban Győrffy Miklós regényrészlete – A férfikor nyara – is erről szól, visszafogott és annál áthatóbb hangon. Így ír, idézem, mert mégiscsak hitelesebben tudja mondani nálam a generációjuk gyászát – amelyre valami más szót kéne számukra kitalálni: „Sem a temetésen, sem most nem érzek semmi olyasmit, amit gyásznak vagy fájdalomnak nevezhetnék… eggyel kevesebben lehetünk részesei ezentúl azoknak az ígéretes dolgoknak, amelyek bármennyire csalókák is, mégis előttünk állnak még.”

Amikor a La Fontaine–Radnóti Társaság szerveződött, Hekerle Lászlóra gondoltunk, hogy jó volna ügyeket vezető titkárnak. Készséggel vállalta, de igényes volt: – Mi a garanciája, hogy nem lesz konvencionális? – kérdezte. Úgy gondoltam, épp ő lehetne, barátaival, a garancia. A múltkoriban, az írószövetségi taggyűlés idején, egyetlen érdeklődő szóra elaborátumot írtak együtt Szkárosi Endrével, hogy hogyan teremthetne kapcsolatot az írószövetség a nyugati irodalmak – ők az olasz szakértői – legfiatalabbjainak a mozgalmaival.

A kapcsolatokat – más nemzetiségű, vele kortárs költőkkel – Hekerle László magától értetődő természetességgel tudta teremteni. Pár éve Pesten járt a fiatal olasz költő, Sauro Albisani – akkoriban „laureázott”, s felfedezte a firenzei egyetemen a magyar költészetet – jött ide, a forrásokra. Járt Illyésnél, fordítani kezdett – mesterien – Szabó Lőrincet, Weörest, Csoórit. Legkedvesebb költője mégis – így mondta – Oravecz Imre lett, mert nemzedéki társat lelt benne, s – gyanítom – azért is, mert őt Hekerle László közvetítésében ismerte meg.

Múlt szerdán reggel telefonon beszéltem Sauróval. Mondta, hogy elkészült pár történelmi méretű Illyés-vers fordításával – Árpád, Európa, Vér az érben. Egy mondat a zsarnokságról… S hogy jönne Mihályiba, ahol augusztusban a JAK – most már hagyományosan – rendezi a magyarból fordító külföldi fiatalok táborát. – Hekerle ott lesz-e? – kérdezi.

Épp hogy leteszem a kagylót, csöng a másik telefon. Szkárosi Endre mondja: – Rossz hírem van. Hekerle László tegnap meghalt.

De hogy miért, miben? – talán senki se tudja. A jelentéktelen műtét után három nappal a hirtelen halált még az se magyarázhatja, hogy hétvége volt. Azt mondják: nem volt semmi halálok.

Talán, hogy érzékenyebb volt…

Jó is, hogy nem nekem kellett, ott frissiben megmondanom Saurónak az oktalan halálhírt. Talán éppúgy elsírta volna magát a telefonba, mint amikor – alig pár hete – nagy öreg barátja és mestere, Carlo Betocchi elhunytáról értesített. És lehet, hogy a fiatalság nevében és hevével még nekem is támadt volna: – Miért nem tudtok jobban vigyázni ránk?

P. J. temetésén

Amíg a koporsót a sírba eresztették, és még utána sokáig beszélt hozzá az anyja. Csendes szóval, de valami olyan hangfekvésben, amelyről elhittem, hogy áthat a koporsófedélen és a fölébe halmozódó hanton, s eljut a véraszályos agysejtekig… Én meg azt a verssorát próbáltam összerakni fejben ott a sírgödör mellett, amelyikben magát – az arcát – gödörnek mondja. (Ritka metafora ez a költészetben: nemcsak a láb kerüli a gödröt, a szóhasználat is.)

Most megtaláltam a verset:

Volt tehát egy pillanat, amikor sírgödörnek tudta magát – megnyíló anyaföldnek. Így élte meg önnön mélységeit. S talán a nevét is, amelyben figyelmeztető a telluri utalás…

S volt ereje leírni. Berzsenyi bátorsága ez: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” Pinczési Judit írta: maga is mély sír lett – „melybe levágott redőnyként emberi sorsok zuhannak”, s lecsukódott, mint fölötte most a másik gödör.

Hazatérőben.

Ezzel a monogrammal már temettünk itt költőt, nem is rég. Pilinszky Jánost.

Költők számára nem lényegtelenek még a kezdőbetűk sem, azok is inthetnek a sorsok összecsendüléseire. És nem lényegtelen az sem, hogy a mélységre utaló szavak megjelennek a verseikben, vagy a nevükben.

Fűzlombok alatt, állóvíz-parton

Őze Lajos beszél melengetett tervéről, élete-értelme szerepéről: III. Richárdról. Magyarázza, hogy mennyire rosszul olvasták el eddig a rendezők, sötét tónusú atmoszférában exponálva a nagy monológjával bemutatkozó, hibás testű és talán lelkileg is hibbant királyt. „Micsoda tévedés! Shakespeare a tragédiát operett-hangulatban indítja! Lantzene, szerelmeskedés, tánc mindenütt. S mindezt még felülüti Richárd pokoli-cinikus dévajsága, hisz világos a szövegből: merő mulatságból határozza el, hogy gazemberré lesz.”

Lebűvölten hallgattuk Őze meggyőző Shakespeare-szövegmagyarázatát. A meggyőzéshez persze hozzájárul az is, hogy nemcsak filológia ez, hanem már abból a leendő nagy előadásból vázlatos futó vonalakkal jelzett bemutató; legalábbis: sejtető…

– De hisz ezt a III. Richárdot látta már Petőfi, mert ő is így látta – mondom.

Itthon megkeresem – hogyan is írt róla? S elbámulok Petőfi prózájának Illyés-Gyula-iasan szellemes modernségén.

„Richárd… fölteszi magában, hogy gazember lesz, s ezt oly hidegvérrel, amilyennel más a kabátját ölti föl vagy veti le. Célja az uralkodás, s ő nem tekinti az utat hozzá, csak a célt; ehhez oly vidáman, oly jókedvvel megy, mintha illatos virágokon járna, nem pedig áldozatainak holttestein. Minden összehúzott szemöldöknél, minden szikrázó szemnél, minden fogcsikorgatásnál borzasztóbb e jókedv, a vidámság, a humor…” S itt válik a drámabírálat egy Petőfi-vers végére is odaillő költői képpé, a tengert nem látott Petőfi egyik thalasszikus látomásává. Továbbra is III. Richárdról szólván, írja: „a tenger mosolya ez, mely halkan ringatózva játszik a napsugarakkal, míg rajta összetört hajók romjai tévedeznek”.

Igen, igen, Őze is pontosan ezzel az amnéziás selyma „tengermosollyal” idézte az ő Richárdját ott Gyulán, a Körös-csatorna partján, sárgás víznek állása inkább mint folyása mellett, mely mintha annyi szép lelkes terveink között eme Őze-féle nagy Shakespeare-interpretációnak a soha meg nem valósultát is eleve jelképezte volna…

A 424-es

Tegnap még nem lehetett látogatni.

Ma már nincs kit.

Éjjeliszekrényemen a szombati Népszabadság, benne a verse, s ő maga a múlt éjszaka, valahol három emelettel fölöttem, kilehelte a lelkét.

Az újság szélére tegnap felírtam a szobaszámát: 424. Azzal akartam beköszönteni hozzá, hogy erről a verséről beszélgessünk tovább. Szembeszökően nagy vers volt már megjelenésekor, és most, ebben a hirtelen támadt csöndben – a költőhiány csöndje ez – megszólal a vers száz rejtett visszhangja. Úgy hat, mint egy alkalmi vers, amelyet a költő – visszaszámlálva négy napot a halálától – búcsúzásképp közöltetett. Az utolsó pillanatokra tartogatott végszóként.

Azzal a szóval akartam kórházi szobájában beköszönteni rá, amellyel Ady illette Vajda Jánost: – „Te Mont-Blanc ember!”

Mert Garai Gábor Népszabadság-beli verse, szeptember 5-éről, éppúgy a kozmikus sugárzásban kibontakozó jelenésről szól (a vers címe is: Jelenés), mint Vajda János Mont Blanc-verse.

Még a zenéjében is hallani véltem Vajda metrumait. „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég…”

Úgy látszik – akartam elmondani Gábornak, betegágya mellé ülve –, van az űri hideg és a kihűlő lét találkozásának egy olyan élménye (lappangó világvégszorongásból születhetett), amelynek kikristályosult a saját versformája – erre talált rá Vajda; s most, Vajda után száz évvel, egy lépéssel közelebb a kollektív szorongások realitásaihoz, ez a versforma megint felmutat egy hasonló látomást…

Indulóban voltam a negyedik emeletre, amikor megtudtam a halálhírt. Garamvölgyi Mária telefonálta az Írószövetségből. De jó, hogy gondolt erre. A hír brutalitása így nem sújtott akkorát, mintha egy üres ágy mered rám a 424-es szobában. A csöndes, hosszú telefonbeszélgetés Garai Gáborról jobban oldotta a szívem elszorulását minden coronaria-tágítónál.

Két hónapja sincs, hogy utoljára telefonon beszéltem az Írószövetséggel. Ez akkor volt, amikor Vészi Endre meghalt.

Természetes lett volna, hogy Vészi temetésén az utolsó szót Garai Gábor mondja. Meghitt barátok voltak. S a legutóbbi hónapokig közeli szomszédok is. Költészetükben is volt közös hang, a titkolt-sebű, palástolt fájdalomé, a megrendülésé. Vészi Endre utolsó születésnapjára Garai írta a legbensőségesebb köszöntőt: A Napbanézőt.

Amikor mégis nekem szóltak, hogy beszéljek Vészi Bandi fölött, illőnek tartottam, hogy mindenekelőtt megkeressem Garait. Felhívtam. Menjek máris, mondta a telefonba, és pontosan lediktálta, hogyan jutok el hozzá. De hiába jegyeztem föl az autóbuszok számait, nemigen tudtam kitalálni, merrefelé járnak. Meg nem is nagyon akartam elkésni, délfelé járt már, az egyik legrekkenőbb júliusi nap volt. Rábíztam magam egy taxira. A terjeszkedő Budapest peremén jártunk. A térképen jelölve se voltak még ezek az utcák. Garaiék régi lakásán jártam volt a Krisztinában, de ezt a kis kertes házat még csak az új versekből ismertem. Így hát sokat tudtam mégis az új házról. Hogy micsoda szeretetvágyból született ez az otthon, közel tudni magához fiát, menyét, unokáit. És hogy mennyi vesződséggel járhatott, micsoda munkával, felvállalt terhekkel, összehozni egy házat azoknak, akiknek se pénzük, se jártasságuk ebben a haszonelvű magyar hazában. (Nem retorika. Hiába instálta az iparosokat, hogy jöjjenek beablakozni garázsból lett dolgozószobáját stb., a négyzetméterek túl csekélyek voltak. Magára adó kisiparos ilyenkor, ha a szomszédban dolgozik, se jön át. S egy Kossuth-díjas költő nem mindig üti meg a státusok ma megkövetelt szintjét.)

– Meglepő, hogy csakugyan idetaláltál – mondta.

– Intelligens volt a taxisofőr – hárítottam el, amit ebből a kételyteli mondatból dicséretemül szánt.

Leültünk egy pohár őszibarack mellé, a beüvegezett földszinti könyves szobában. Itt mondta el, fojtottan és riadtan, hogy miért nem tud ő egyetlen szót se szólni, se írni Vésziről. Július 9-én ott volt hajnalban a kórház folyosóján, kiment a szobájából cigarettázni, amikor az intenzív osztályról kihoztak egy betakart halottat. Pár perc múlva tudta meg, hogy a legjobb barátja volt.

Akkor tűzték ki, hatvan nap múlvára, az ő operációját.

Az elmúlt két hétben kívül-belül rágott rajtam két abszurditás. Szinte szinkronban.

Író voltomban (ami csupán annyit jelent: az átlagosnál egy fokkal érzékenyebb embervoltomban) szenvedtem őket. Kívülről: a magyar irodalmat körülhullámzó, már oly ismert bizalmatlanság és közöny tarjagosabb lett. Inkább, mint máskor, megint lehetett érezni e hétszáz éves intézményen könnyű szívvel túladni kész szándékokat. Belülről: a temetésre várva nem tudtam nem gondolni annak a másik magyar abszurdumnak a feloldhatatlanságára, hogy nincs a Létnek oly mélyen megszenvedett költészete – példának okáért épp a Garai Gáboré –, amelynek hitelét Magyarországon ne próbálná csorbítani egyfajta kajánság, ha a költő a teljes magyarság élményét nem csupán oppozícióban, hanem a hatalom szféráiban is megélte. Én tudom a világirodalmi példákat, hogy épp a legtragikusabbak – Sophoklestől Horatiuson, Dantén, Racine-on, Goethén át, Claudelig, Senghorig – ezt mennyire nem hagyták ki, hisz a történelemmozgató indulatok megismerésének legfontosabb iskoláit hagyták volna ki…

Minden ellenérvet ismerek. Én sem érvelek tovább, mert nem vitatkozni akarok efölött. Csak megmondani, hogy öncsonkításunknak ezzel a fájó sebével léptem be a temető kapuján. Azon is tűnődve, hogy bizonyára összefügg e két magyar abszurdum. De melyik az ok? És melyik az okozat?

A kapu mögött, a sírkertben már mindjárt minden biztosabbnak tetszett. Ama tajték sem csapott be a kőkerítésen.

A koporsó mellett elsőnek őt pillantottam meg, Vas Istvánt. A kortól, a gyásztól kissé megroskadtan állt. Díszőrséget állt. A tűző nyárutói nap a tarkóját égette. A kilyukadt ózonpajzs alatt állt. Kezében egy hosszú szárú, gyönyörű rózsát lógatott.

És akkor eszembe jutott egy verse, amelyet olasz fiataloknak magyaráztam nemrég. Ennek a Vas István-versnek a világossága most egyszeriben eloszlatta a kínzó aggályaimnak maradék árnyékát is.

A versnek Jelenidő a címe. S arról szól – nekem legalábbis –, hogy az emberi tisztaságnak és a magyar nyelvnek (a költészet legmagasabb szintjén) az igazi, a próbatevő környezete nem a sterilitás, hanem valami Cethal lucskos gyomra, ahol a próféta nem szűnik meg prófétának megmaradni, s a költő költőnek. Sőt.

Látva ott a körben a hatalmas, a kisded, a maroknyi magyar irodalmat – élőt és halottat –, próbáltam magamban elkezdeni ezt a verset: „Az ide-oda rángatott, naponta Ezerszer meggyalázott, kalodába Gyömöszölt, életet mentő, pojáca-Ruhás magyar nyelv nem azokban él…”

S aztán, hogy kikben él ez a magyar nyelv (és hogy miért éppen bennük, bennünk és bennetek), az már a XX. századi, egyedül érvényes illúziótlan morálnak egy olyan deklarációja, amely ily kereken megfogalmazva példa nélkül való mindmáig a magyar (az európai) közgondolkodásban és filozófiákban:

Pár éve Firenzében az egyetemen Vas István olaszországi verses útinaplóját olvastattam a növendékeimmel. Az 1947-es Római pillanatot. A háború utáni Firenze friss sebeiről szóló versét. Aztán beleolvastunk a következő kötetébe – az 56-ig érő Teremtett Világba. Ebben volt ez a fenti vers is. Féltem tőle, mert nehéz. Lefénymásoltattam harminc példányban, szétosztottam. S a könyvvel a kezemben a táblánál fejtegettem – szófejtegettem – a sorokat. – „A szörnyállam hatalmában…” – Az egyik hallgató odaszólt: – „Professore, itt nem az van írva, hogy szörnyállam, hanem az, hogy szörny-állat…” Csakugyan, rosszul olvastam. József Attila játszott talán velem? Ő emlegeti együtt Kosztolányi nyelvrákját és a szörnyállamok iszonyatát. Vagy a verset szülő ötvenes évek emléke? Persze, a vers csakugyan az államról szól, ha apokaliptikus látomásként állatnak mondja is.

Az olasz fiúk, lányok eltűnődtek a vers értelmén, az én nyelvbotlásomon, és fordították maguknak a verset olasz nyelvre, olasz viszonyokra, Nyugat-Európára.

Érvényes volt.

Megindulva már a koporsó után, próbáltam a verset tovább mondani magamban, bár tudtam, hogy bármily fényt hozzanak is a költők ebbe az „összevissza, kusza szövevénybe”, van egy pillanat, amikor a géniusz minden fénye elhomályosul. Ilyen pillanat az, amikor épp a költő nyitott sírjánál a fényhozóra hullani kezd a göröngy. Black out. Semmilyen szó, ima, zene sem tud egy percig semmit se mondani.

Vas István is jött fel a kaptatón, szorongatva a hosszú szárú vörös rózsát, amely biztosan a szentendrei kertben nyílott ki mára.

Elérkezett a behantolásnak a pillanata, azzal a percnyi elsötétedéssel…

Csak azt látom, hogy Vas István nehézkesen felhág a földhányásra, és azt a vörös rózsát egy suta, gyönyörű és most már örökre érvényes mozdulattal utánahajítja a leeresztett koporsónak.

Ez a gesztus áttörte pillanatnyi sötétségét a dolgok értelmetlenségének.

Gradus ad Parnassum

Az iskola könyvtára a bontakozó költő éhét a modern irodalomra nem elégítette ki. Képes Géza Sárospatakon egy zsidó ügyvédnél, Binét Menyhértnél találja meg, amire a foga vásott.

Versben emlékezik meg erről a mentoráról:

Az én Binétemet, Váradon, Turnowsky Sándornak hívták. A Huszadik Századot hordhattam haza tőle, meg a pozsonyi Prager Verlag magyar könyveit, Čapekot, Silonét.

Az a gyanúm, hogy majd minden vidékről jött magyar író életében fellelhető ugyanez a zsidó ügyvéd vagy orvos; könyvtárában Baudelaire, Strindberg, Ady, Jászi Oszkár, Gustave Le Bon és Alexander Bernát.

Feltehető, hogy 44-ig minden vidéki magyar városban volt a huszadik századi progressziónak egy-két ilyen kis magánkönyvtára. Ha nyiladozik a szelleme a helyi gimnázium valamelyik tanulójának, legyen hova mennie.

Nehogy a Hortobágy poétája legyen belőle is.

Giuggiola

Signora Gozzini…

Most szólítottam először a keresztnevén.

Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.

A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.

Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.

Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túl vagyok rajta. Biztatott, hogy akkor írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette – Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)

A Császárkeringőt is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.

Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.

Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…

A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretni való van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)

A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli Múzeumban…

A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remete-szerzetet alapító Szent Romualdo.

Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.

Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.

De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…

Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét.

Nem csupán személyes hálámat rovom le itt.

Van megköszönnivalónk az egész magyar kultúra nevében.

A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –, Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.

Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.

A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gyorsan elküldtem.

Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.

Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.

Egy fénykép és egy másik

Szovjet főhivatal tárgyalóterme, minimum miniszterhelyettesi szint. Tizenhárom kifejezéstelen fej egy hosszú tárgyalóasztal körül. A legtöbb úgy fordult, hogy ne maradjon ki a képből. (Lehet, hogy a televízió is jelen volt?)

Megannyi zárkózott, gyanakvó arc, bankettezésben meg üdülői koszton rárakódott vastag hús-maszkokkal. Az egyiknek csak hátulról látszik dagadt kopasz feje – a jelek szerint ez a legokosabb köztük. Ő nem kompromittálja az arcát: Amerikában tojásfejként tisztelnék. Egy nő is látszik hátulról. Nekikönyököl az asztalnak. A miniszterasszonyok körében egykor nálunk is oly kedvelt puritán hajkoronát hordja. Közös fodrász.

Mind a tizenhárman sötét ruhát viselnek. A férfiak nyakkendőt is. Bajuszt vagy szakállt senki.

Mind ülnek. Élemedettek.

Egyetlen ember áll.

Ez a többinél jóval fiatalabbnak látszik, bár e pillanatban már negyven éves. Szinte hihetetlen. (Született 1932. április 3-án, a fénykép 1972-ben készült.) Konya bajusz, homlokába hulló sötét haj, kiugró pofacsontok, kissé mandulavágású szemek.

Akár magyar is lehetne. Nem az. Anyai ágon orosz, apain dagesztáni.

Vádlott? Vagy csak elfelejtették székkel megkínálni? Világos nadrágot visel és világos, vastag pulóvert. Nincs nyakkendője. (Vajon nem sértő ez ebben a társaságban?) A kopasznak látszik felelni. Arcára van írva, hogy rettenetesen igaza van.

Megnyugtatólag válaszol a kopasznak, azzal a szelídséggel, amit csak az engedhet meg magának, akinek az igazsága világos, mint a nap.

A kopasznak, hogy mi van az arcára írva, nem látjuk. Annál inkább látjuk azt, aki épp szemben ül az álló férfival. Úgy ül, mint egy bírósági elnök. Ellenségesen figyeli a vádlottat. Húsos keze az asztalon. Ezzel bizonyára lehet gerinccsigolyát is roppantani.

A fénykép felirata: A GOSZKINO CENZÚRABIZOTTSÁGA ELŐTT ÁLL ANDREJ TARKOVSZKIJ

Egy másik fénykép.

Az előzővel egy lapon.

Nyolc évvel később.

Kertben, padon ül Tarkovszkij. Nem öregedett semmit. A földet nézi. Kisfia ül mellette, 6-7 éves lehet, apja vállára hajtja a fejét.

Felénk néz, kihívóan, büszkén: ő az én apám.

Tarkovszkij másik oldalán egy nagy kutya. Az is hozzá dugja a fejét. Az is a földet nézi, mint a gazdája.

Végtelen szomorúság árad erről a fényképről.

Felirat: MOSZKVÁBÓL VALÓ ELUTAZÁSA NAPJÁN.

(Tarkovszkij életrajzából tudjuk, hogy csak már amikor hat év múlva Stockholmban megállapítják róla, hogy tüdőrákja van, fogják kiengedni utána ezt a kisfiút, aki akkor már tizenhat éves lesz. Már kész nagyfiú.)

Sursum corda!

Az írói pályakeresés fokozódó nehézségeiről ír Csaplár Vilmos a Magyar Naplóban. Megrendülten, megrendítően. A divatos causerie hangvételtől jólesően eltérő a stílusa. Teli tüdővel szívom az emelkedettebb gondolatok levegőjét.

„Mi lesz a sorsa a kozmoszból jött üzenetnek, amely épp egy albérleti szobába akar megérkezni? Épp ebbe az országba, épp most…”

Petőfi verse szól közben bennem, korai olvasmányaimból ragadt belém (verselgető anyai nagyapámnak, Endrődy Gézának könyve legelső oldalán ez volt a mottó):

Törtaranykor

Karinthy Naplójában az egyik legszebb jelenet, hogy kajakozik a Dunán, ősz eleje, és Tótfalu alatt a parton ülő lányok meglátják őt, összesúgnak; felismerték és egy preklasszikus kánont énekelnek neki. Amikor visszaevez, szintúgy. „Valami KISZ-együttes” – írja a lányokról Karinthy, megkapták a Gombaszögi Frida villáját, s most hozzák rendbe maguknak.

Aranyfényben ragyog ez a jelenet. És nem is csak a csónakázó író üdvözlésére daloló lányok kánonjától. Attól is, hogy bevallhatatlan nosztalgiát ébreszt. Hát igen, ilyen világ is volt. Amikor egy ifjúsági művészegyüttes megörökölhette Miklós Andor kastélynyi villáját. (A művésznő halála után).

A hétszer körbe kerülő Styx vizén csónakján csendben csorgó Karinthy Cinit bizonyára most is énekkel köszöntik a partról Nausika meg a leánybarátai…

Meg is érdemli.

Egy közeli halál banalitásai

Amíg a tücskök ciripelését és a vonatok robogását hallgatom, és várom, hogy mit mutat a vérnyomásmérő, egyre többször jut eszembe a szódásüveg, a cipőpertli és a fasarkú női papucs.

Ezek voltak Karinthy Frigyes passiójának az attribútumai. Siófokon, egy augusztusi délután. Fel lehetne mutogatni ezeket is, mint a Szent Péter-templomban húsvét vasárnapján Veronika kendőjét, a vasszegeket és Szent Longinus lándzsáját.

Ezek is egy utolsó órának oly esetleges banalitásai.