Vanitatum vanitas

Munka közben (munkától menekülve) gyakran előveszek olyan könyvet, amely bárhol felütve máris olvastatja magát. Verseskönyvet. És naplókat, persze, naplókat. A Rónay Györgyéit, Füst Milánéit. Mostanában a Karinthy Ciniéit.

1971-ben ír pár lényeges sort a regény terjedelmének a növekedéséről s a regény klasszikus formájának a széteséséről.

Látszik, életre-halálra érdekli, hogy mi történt és mi történik a regénnyel. Egy pillantást vet vissza saját magára is – arra, aki az Epepét írta…

De alighogy elkezdi az elmélkedést, dobja az egészet. „Ezek is csak vázlatos gondolatok. Végig kellene gondolni. De minek? És kinek?”

Úgy érzem: tetten ért.

Szinte a hangját is hallom, ahogy ezt mondja. Rám szól, barátilag. „De minek? És kinek?” És milyen igaza van.

Én ugyanis már azon jártattam az eszem, hogy hogy is van ez az egész korunk drámairodalmában…

Egyetértő mosollyal megköszönöm Cininek ezt a síron túlról is szíven ütő megjegyzését. És megkönnyebbülten leteszem a tollat. Valami „színházrázót” akartam bütykölni a drámáról. De minek? És kinek? Minek?! Kinek?!