Az én Nemzeti Színházam

– Hát van?

– Micsoda?

– Izé… Nemzeti?

– Nekem van.

– Hol áll?

– Mozog. De én otthon vagyok benne. Mármint abban a vasúti fülkében, amelyben ingázó magyar vendégmunkásként oda-vissza járok Budapest és Firenze között. Mióta Széchenyiék és Vörösmartyék megfogalmazták, a Nemzeti Színház egyfajta igény volt. A vonatfülkében ezt fenn tudom tartani, úgy is mint magándramaturg és úgy is mint drámaíró. A kufferokban saját megrendelésű félig kész drámák. És tanulmányok azokról az elődökről és kortársakról, akik ha írásban talán nem, de életükkel-halálukkal tökéletes tragédiákat hoztak létre. E tanulmányok egyik ihletője: az önismeret. És a csomagtartón nejlonzsákokban zsongó naplójegyzetek a drámai műfajról, amelynek megváltó erejéhez – nagy szüksége volna erre most az emberiségnek – hozzájárul talán az is, hogy folyton eltemetik… eltemetik és föltámad.

– Mint Dionyszosz?

– Mint Dionyszosz, és a többi tavaszi újhodást hozó… mint Árpád, akinek ébredése volt a magyar Nemzeti Színház megnyitása.

– Első magyar abszurd. ÁRPÁD ÉBREDÉSE. Írta Vörösmarty.

– Visszanézve a vonatról, már nem látszik olyan abszurdumnak ez sem. Hiszen fiatal magyar tavasz-istenek vérétől piros síneken csattog velem a vonat a Balaton déli partjain…