A lehetetlenség határain

Tudod-e, mi a legnagyobb istenverése, ami egy drámaírót érhet? Ha beleesik abba a csapdába, hogy ő az emberiség sorsát préseli drámába.

Ebbe a feladatba csak beledögleni lehet.

Goethe fölénye és életereje is kimerült a Faust második részével folytatott évtizedes bajmolódásban.

Persze, a csodálatos verssorok részeredményei. És mondd, mit érnek ezek, ha hiányzik körülöttük az a bizonyos (máskor oly könnyen előállítható) drámai erőtér?

 

Lehetséges-e, hogy az emberiség sorsa, ahogy ellenállt Platónnak, Jézusnak, Leninnek, Wilsonnak, ugyanúgy ellenáll annak a kísérletnek is, hogy tragédia-formában kikísérletezzék a megváltását?

 

A kísértés megvan a drámairodalom kezdeteitől fogva. Aiszkhülosz Prométheusza már efféle dráma volt. Minden feltétele megvan – látszólag – egy igazi tragédiának. Jön az elején Erőszak a nagy kalapáccsal, van lázadó Hős, van szűkkeblű isteni Hatalom, aki ellen lázadni lehet és érdemes, az Óceán lányai elindítják a részvét könnypatakját…

A sziklához kiköttetés nagy drámai pillanata ez. Háttérben, a prométheusi tűz fényében, már egy felvilágosult emberiség.

Az igazi dráma mégiscsak az a másik – hogy továbbra is Aiszkhüloszt idézzünk –, ahol a hazatérő férj lába elé bíborszőnyeget teríttet a hűtlen feleség, hadd sétáljon be rajta a vesztőhelyre a gyanútlan halálraítélt.

 

Mióta – és milyen reménytelenül – küszködöm, hogy a feladathoz illő súllyal színre vigyem az első világháború kitörésének a pillanatát – egy Ferenc József és Freud közötti fiktív találkozás „drámájában”. Amit csináltam: úgynevezett dráma lett – s nem igazi.

Pedig elmesélve milyen gusztusosan sokatígérő téma volt ez is.

Talán épp az a szándékom zárja el az utat hozzá, hogy megközelíteni szeretném a XX. századi világháborúzás jelenségét. S ez a szándék kelti fel az anyagban az ellenállást.

Az emberiség sorsához az is hozzátartozik, hogy megközelíthetetlen az effajta rajtaütések számára.

Az emberiség nem hagyja magát tetten érni világháború-onanizálásai közepette. (E szókapcsolás a Henri Milleré.)

 

Madách zsenije ezért is csodálnivaló.

Az emberiség-drámát sikerült személyessé tennie (ez a nagy szó!) az Ádáméban: az első-és-egyetlen ember drámájában.

És a végehosszanincs világtörténelem-drámát sikerült összesűrítenie egy délutáni álom pár órányi idejére.