Elveszett papírok és illúziók

Amikor kézirataim elvesznek, úgy érzem, a vérem folyik el. Hányatott életmódomból következik, hogy egyre többször ér utol efféle halál is.

Meg aztán egyre több a papír, ami gyűlik körülöttem. Van mit tarolnia az elmúlásnak. Már életemben.

Az elkészült művek és a megírandók aránya ugyanis vészesen átbillent az utóbbiak javára. Talán azért, mert a képzeletem improvizált leleményei majdnem oly heurisztikus örömmel járnak, s persze kevesebb erőfeszítéssel, mint egy mű végbevitele. A drámáim iránti itthoni közöny ma már fóbiásan visszarettent attól, hogy kiálljak velük; márpedig, ha egyszer megszületnek, menthetetlenül megint kínálgatni kezdeném őket, akárcsak régen („vénleánykodtam, pfuj, már vége van” – Ady), és szenvednék a mellőzésük miatt, a panasz is ki-kitörne belőlem. (Már most is: lám, kezdem…)

De a soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az előadás. Mi ez? (Ön-)csonkolt tagokba visszajáró fantomfájdalom? Káprázat? Igen, de van bennük rendszer. A teremtő fantázia váratlan felvillanásai. A fizikus ilyesmikből olvashat ki üzenetet az anyag szerkezetére. És nem is csak egyetlen drámakompozíció terében van módom lesni a fényjeleket. Mindig is feleslegesen sok volt a drámatervem. („Világokat igazgatok, üveggolyókkal játszom” – mondta gőggel József Attila.) És egyre több a fejben játszott, szimultán parti.

Nem kis mulatság ez.

Teljes elégtétellel szolgálnak. Nem csupán hat – száz szerep keres engem. Circumdederunt me… Afféle boldogságban leledzem, mint akkor, amikor a firenzei dombok egy védett hajlatában laktunk (a San Miniato mögött), és Szent János-nap táján éjszakánként megtelt a völgy lassú röptű, fényüket ütemesen oltó-gyújtó csöppnyi ufókkal. Mécsbogarak sűrű felhői közt térhettem haza, egy testmelegével rám boruló világegyetemben. Mintha a csillagok is lejjebb szálltak volna, nagyoknak látszottak, alacsonyan ültek. Égitestek és világító férgek promiszkuitása.

Drámaterveim fényes pillanatai!… Csupán jegyzetekben rögzített pillanatok. Mit számít, hogy alig többek az optikai csalódásnál. Nekem mit számít? Felelőtlen és makulátlan öröm ezek közt élnem. Hisz meg nem született művek tökéletességét senki sem cáfolhatja. Nincs az a kritikus. Nincs az a színigazgató.