A „Vampyr”

Egy óra elmúlt, fél kettő is lehetett, amikor tegnap (ma) nyugovóra mentem. Tehát három-négy órával ezelőtt. A Bosch-drámát kéne írnom – életem ritka nagy sánsza, mert van hozzá színtársulat, pénz, nemzetközi érdeklődésre számító bemutató ígérete, biztatás mindenfelől; megvan végre az „elképzelésem” is hozzá és egy nejlonzsáknyi dialógus-vázlat – és csak keringek körülötte, mintha nekem nem is volna fontos, de persze egyre nyomottabb lelkiismerettel, mert telik az idő, és a drámát (első változatát legalább) tíz nap múlva kéne bemutatnom Bolognában, az ott vendégszereplő torinói társulatnak, amely nyáron (ezen a nyáron!) eljátszaná a fiesolei antik színházban…

Tegnap este is – előbb még feketét is főztem, hogy majd azzal jobban megy a munka – ennek gyürkőztem neki.

Előbb azonban felütöttem egy könyvet, egy szökött fegyenc beszámolóját az Ördögszigetről. Ezt olvasgattam pár órán át. Érdekességét fokozta, hogy a szökevény sorsában felismertem a magamét: én is szökött fegyenc vagyok. Szökött gályarab, aki nem hajlandó önként felvenni a láncait. Aztán eszembe jutott, hogy ebédnél Franco Giannoni mondta, hogy most már Firenzéből sikerül néha tárcsázva is elérni telefonon pesti számot, ezzel kezdtem el tehát kísérletezgetni. Beszéltem Ruttkai Éva lakásával – sajnos nem vele, ő Tatabányán volt, épp a Római karnevállal. Már tizenegyre járt, így a továbbiakban csak színészeket hívhattam. Felhívtam Perczel Zitát Rómában. Hallottam, hogy vetítettek ott egy filmet, amelyben szerepelt. Ő se tudta, minek köszönheti e késői órán a gratuláló telefont. Mindent inkább, mint dolgozni! Azután indián meséket olvastam. Azzal áltatva magam, hogy ez a könyv is hasznos lehet nekem majd egyszer, ha a Holt nyelvet írom. Csakhogy most nem a Holt nyelvet kell írnom, hanem a Bosch-triptichont. A Gondviselés különös kegyelméből éjfélkor ráakadtam a könyvespolc hátsó sorában Jurgis Batrusaitis könyvére (mióta kerestem már!) a középkor fantasztikumáról. Végre olyasmivel lophattam az éjszakát, aminek köze van Bosch Jeromoshoz.

Hajnalban már ébredek megint. Hogy is imádkozik Arany János: „Kötelesség vampyr vádja ne háljon mindig velem.” Fáradt vagyok munkához látni. Művészeti könyvet nézegetek. Firenzei rajzok, 1470 és 1480 között készült rajzok. Csupa alakos rajz, modell után. Sokkal közvetlenebbül őrzik az élő test varázsát – testmelegét –, mint a festmények. Köztük egy Botticelli-festményről kinagyított kardos angyal képe…

És az égnek tartott egyenes kardról eszembe jut, hogy ezzel én éjszaka álmodtam. Fantasztikus! Egy faragott markolatú acélkarddal. Hosszú volt és széles. Arra még emlékszem, hogy faragott fafogantyújánál fel is akasztottam valahová. De hogy milyen körülmények közt kaptam ezt a szép kardot, már nem tudom. Pedig megvolt álmomban a kard fondorlatos története. De csak a fából faragott markolat emléke ragadt meg bennem; sőt: inkább a csodálkozásom ezen a faragott markolaton.

És ez a kard, annyi minden mással örökre elmerült volna bennem (hol bennem? hol van egy ily feneketlenül mély tudatalattinak hely másfélliternyi agyvelőmben?), ha mindjárt ébredéskor nem nyújtom ki a kezem az ötszáz évvel ezelőtti firenzei angyalok, arcok és aktok képei után, amelyeken az épp odavetett vonalak félszavakkal szólnak a művész áhítatáról és libidójáról és arról a szakmai öröméről, hogy kisujjában van az emberi test minden titka.

Csak tudnám, hová is akasztottam álmomban a kardot…

Egyszer majd meglelem, s akkor elindulok vele meghódítani a Bosch-triptichonomnak és a Freud-drámámnak és a többinek a világ színpadait. Ha Isten éltet, még a Holt nyelvnek is.