Meg nem jelenve is jelen lenni

Illés Lajos íróhistóriáiban olvasom, hogy amikor a párizsi barátok összefogásának eredményeképp a Vieux Colombier-ban színre vitték Illyésnek Teleki László nyomán írott Kegyencét, a magyar követségről nem volt jelen senki. Távollétével tüntetett a hivatalos haza.

Nem sokkal ezután történt, hogy nekem a római Argentina Színházban volt premierem. A Néró-darabomat mutatta be a torinói nagyszínház – kihívóan Rómában, mert valami történelmi rivalitás van az egykori és az új főváros között. Tényleg országos felhajtást csaptak. Ma sem találkozhatom olyan színházi emberrel Olaszországban, és nem is csak színházival, aki első szóra ne ezt hozná szóba. Ott volt mindenki. A politikából és a mozivászonról legismertebb nevek. A pesti olasz nagykövet (a magyar dolgokért mindig oly lelkes, felejthetetlen Mario Franzi) erre a premierre hazarepült Rómába. Ott ült a nézőtéren a külügyminisztere is, Mariano Rumor. Igaz, hogy azt beszélték: ama meztelen fiúcskának volt köszönhető az onorevole figyelme, aki néma szereplőként aranyhárfáját pengette a színen. Ellenben a hatvan éven felüli egyéb aranyifjak azért tolongtak, hogy viszontláthassák ifjúkoruk bálványát, az abesszin háború előtti idők revükirálynőjét, Wanda Osirist, aki exhumálva és restaurálva, valahányszor az ifjú Néró (Franco Branciaroli debütált e szerepben) épp újabb vérfürdőt vett, a színpad mélyén feltáruló lépcső tetején pávatollpompájában megjelent, és ugyancsak meztelen, de már serdültebb táncos ifjaktól vezettetve, óvatosan letipegett a grádicsokon, s úgy tett, mintha ő énekelné azt az egykori slágert, amely a gramofonfelvételek őskorából recsegte most az Argentinában: „Sentimental! Sentimental!” Ez a vissza-visszatérő effektus szolgált annak a rendezői elképzelésnek az illusztrálására, hogy a nérói zsarnokság (személyi kultusz, fasizmus stb.) együtt jár a giccsel.

Két páholy maradt üresen a színházban akkor este. Az a kettő, amelyre a magyar nagykövetnek és a római Magyar Akadémia igazgatójának küldte el a jegyeket a torinói Teatro Stabile igazgatója. Már egy jó hónappal azelőtt, meghívó kíséretében.

Volt miről elmaradniok. Utoljára huszonöt évvel azelőtt volt nagyszabású magyar premier Olaszországban, amikor a milánói Scalában Miloss Aurél rendezte A csodálatos mandarint…

Magyarországot – utolérhetetlen eleganciával magára vetett fekete sáljával – Perczel Zita képviselte, a fasizálódó Magyarországról már a harmincas években Párizsba, Amerikába, majd a háború után Rómába került csillagunk.

Nem sokkal utána, épp ennek az Olaszországot körbejáró darabomnak az eredményeképp táviratot kaptam, hogy jelentkezzem Firenzében. „Katedra várja.” Hónapokig tartott a huzavona, hogy kiengednek-e. Végül Aczél Györgytől kértem kihallgatást. Ötvenhét óta nincs állásom Magyarországon – mit akarnak velem? Akkor mondta az utána Firenzében mindig visszacsengő elbocsátó szavait: – „Menjen istenhírével. De jegyezze meg, hogy megszűnt magyar író lenni.”

Mondott még mást is. Mellékesen, odavetve, beszéd közben, valamiféle politikai minősítő jelzővel meg is toldva: „Hallom, hogy Szeleczky Zitácskát meghívta a premierjére.”

Úgy látszik, azért mégis volt ott valaki a magyar követségről, aki jelentett.

És bizonyára volt ott valaki Párizsban, az Illyés-bemutatón is.