Pátosz

Sok szép előadásban láttam az Egy szerelem három éjszakáját. A Petőfiben, a Madáchban, Szegeden, Váradon, Miskolcon, Szolnokon. Ám van benne egy mondat, amely mindig-mindig hiteltelenül cseng. Mert patetikusan. Fennakad a rivaldán, s a szerző a páholyban hátrébb húzódik, hogy eltűnjön az esetleg odapillantó színházi kritikus szeme elől.

Az új lakást foglaló szeretők fogadalma ez. „Ebben a házban mi csak egymásnak fogunk élni, és az emberiségnek.”

Kétszer is elmondják ezt a darabban. Egyszer direktben, s egyszer visszaemlékezőleg. A szerző nem bírta ki, a kényszercselekmény spiráljában megismétli, amit már egyszer feleslegesen kimondott.

Visszatér a tett színhelyére.

És most a Pinceszínházban úgy mondták el ezt a patetikus mondatot, olyan természetességgel, olyan fojtott, fájdalmas óhajtó módban, hogy ez lett az előadás egyik legszebb pillanata. A mondat: ült. Úgy szólt, ahogy én hallottam harminc évvel ezelőtt az Istenhegyi úton, a kis földszinti hónaposszobában, ahol körmöltem a dialógusokat két dal közé.

Századunk nívó alatti világtörténelme azóta is a mellét döngeti és hazudik. Talán épp ez kellett hozzá, hogy ezt a patetikus mondatot mára minden fülsértő mellékzönge nélkül mondhassák el névtelen fiatalok egy budapesti katakombában.

Csakis ők, és csakis ott.