Ki áll a kapu előtt? – Az, aki kérdi

Reggel három óta fent vagyok. Megittam egy nagy főzet feketét. És még mi mindent, hogy felajzzam szellememet ahhoz az akadály-ugratáshoz, amelynek mindig bukfenc a vége. Mióta? Mióta? (A Freud-dráma, persze. Freud röhög rajtam az urnájában.) Biztos, hogy valahol lappang a megoldás, a telibetaláló. Csak elaludtam a megoldást. Vagy fent voltam, de az oxigénhiányos levegőben nem járt az agyam. Vagy máson jártattam, amikor épp erre kellett volna koncentrálnom. Vagy… vagy… Mindegy.

A drámának (ha egyáltalán nevezhető így) a végével van a baj. Ezt mindenki megállapította. Tudom én is. S ezen – mint egy őrült alkimista – a dráma legelején próbálok valami operációval segíteni…

Játszik velem egy gondolat. Utolsó délutánján, Bécsben, Freud azt álmodja (álmodja?), hogy verik a kapuját. Razzia? Házkutatás? És azokat a szavakat hallja kintről, melyekkel a Habsburg-család halottjainak szoktak kérni bebocsátást a Kapucinusok kriptájába. Kiles az ablakon. És ott látja a kapuja előtt – nyitott koporsóban – Ferenc Józsefet. Freud kiáltani akar neki, hogy merre menjenek a kapucinusok felé, de tulajdonképpen ő se tudja…

Ezzel kezdeni? És erre jön az az utazás?

Lehet. Így is lehet…

Vagy útközben rémlik vissza neki ez a koporsós álom? Foszlányokban? És ezért még inkább nyugtalanító?

S akkor a végén!

London „kapujában” ő lesz – Freud maga – az a „halott”, aki bebocsátást kér…

 

1985. október 10.

 

Freud hurcolja magával Bécsből Londonba a befejezetlen és megoldhatatlan kéziratot Mózesről, Mózes erőszakos haláláról az Ígéret Földje küszöbén…

S én meg hurcolom magammal ennek a befejezhetetlen és megoldhatatlan Freud-drámának a kéziratát – Freud életének értelmét keresve, amely talán elárul valamit az emberiség végzetesnek látszó önpusztító tendenciáiról.

Így tehát én is egy „kapu előtt” állok már. Batyumban egy „kapu előtt” álló sorsát cipelem. Mint ahogy annak is, akit én cipelek, szintén volt hasonló batyuja egy „kapu előtt” álló sorssal…

Elvégeztetett, és semmi sem tisztáztatott.

Ez a hatalmas móriczi mondat (a szintén valami evidenciáért tusázó Miklós pap agóniájáról) úgy érzem, engem is utolér…

 

Itt tartottam a naplóírásban, tűnődve ezeken a szekvenciákon, összefüggéseken. Hogy tudjam szavakban tolmácsolni, amit belülről most oly világosan – hogy még csak nem is ijesztően – érzek?

A felkattintott rádióból egy műsor utolsó számának a legvége szól. Sennyei Vera énekli az űrből:

„…Isten veled édes életünk.”