Hubay-dráma a Madáchban?

Egyre többször tapasztalom, hogy amit megírok, betelik rajtam. Jobban mondva: rajtam telik be.

Babonás hit volna ez csupán? Vagy csak véletlen? Vagy ez a dolgok rendje, hogy az író életében sorra megtörténik, amit egyszer leírt?

Derűs, baráti arcok köszöntenek az utcán. Gratulálnak, meg olyasmit mondanak, hogy „na, látod”, meg „mondtam én”, volt, aki azt is kérdi: „még visszamégy Firenzébe? Érdemes?”

Aztán kiderül, hogy megjelent egy hetilapban valamiféle hír, mely szerint a Madách Színház készül egy drámám bemutatására.

Bemutatni való drámám még talán akadna, de bemutató nem készül. A hetilap összetévesztett egy kitűnő druszámmal. Persze, ez is valami. Lám, akad újságíró, aki még (már) elképzelhetőnek tartja, hogy színre kerüljek Magyarországon.

Köszönöm. Ez visszaadja optimizmusomat.

S egyszerre csak úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. De kivel is? Velem?

Mondhatnám, hogy velem. Hisz húsz évvel ezelőtt, amikor ezt írtam, én voltam Berlioz:

„Estella: Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

Berlioz: Szenvedtem.

Estella: Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

Berlioz: Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

Estella: Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatják egy operáját, ha jól tudom.

Berlioz: Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyémet nem.

Estella: A Faust?

Berlioz (súgva): Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

Estella: Azért biztosan szép lehet…”

De jólesik ilyen kiadósan magamtól idézni azóta sem játszott drámáimból.