Elégtétel – a porban– „Ebben a lakásban mi vagyunk az emberiség. Itt kell nekünk megtanulnunk élni. Vagy itt lesz nekünk kampec.” Emlékezem, valami diadalérzés féle fogott el, amikor a fenti mondatokat leírtam egy kétszereplős dráma (Késdobálók) dialógusában. Úgy éreztem, e fordulattal a drámacsinálásnak (a drámában-gondolkozásnak, sőt: a drámában-létezésnek) egy magasabb szintjére jutottam. Mint a halak, amikor az evolúció során kidobták magukat a szárazföldre vagy felröppentek a tenger színe fölé. Nemcsak kopoltyúval tudok lélegezni. „Enyém a kozmosz!” – és nagyot haraptam a levegőből, amely visszaharapott a tüdőmbe. 1957 nyara volt. A feledhetetlen Nap-hegy utcai ház emeleti nagyszobájában ültem, a Lisznyai utcára kikönyöklő terasz üvegfala tárva volt, s a terasz fölé sátorszerűen boruló narancs-piros vászonernyő kívül rekesztette a nyár hevét és meleg homállyal töltötte be a lakást. Minden évszaknak más az ihlete, mert mások a fényei és az árnyékai. Ott, a még el nem veszített édenünkben írtam a darabot, fütyülve az akkor rám szakadó abszolút állástalanságra (se Főiskola, se Nemzeti), mert azzal az önelégült hiedelemmel éltettem és áltattam magam, hogy a sokkot kegyelmi állapotra válthatom, s ezentúl mindent meg tudok csinálni a drámában, amit akarok. És persze, mostmár a legnagyobbat akarhattam: a lehetetlennél kezdődött az, amit akartam. Az egzisztenciális megszorításokra erőfitogtató formai megszorításokkal feleltem munkáimban. „In der Beschränkung zeigt sich der Meister” – biztattam magam a még diák koromban Goethétől leakasztott jelszavammal… Terveztem egy egyszereplős tragédiát is (hamarosan meg is írtam: A zsenik iskolája). De egyelőre kétszereplősre redukált formában igyekeztem megmutatni, hogy egy nép sorsát és 56 utáni közérzetét bele tudom sűríteni két egymással összekötözött drámahős tusakodásába. Ámde amikor a fentebb idézett mondat kiszaladt egyikük száján, a szerző diadalérzetét az lobbantotta föl, hogy rájött: a végtelenül redukált forma – túl ezen az önmagába kuporodó Magyarországon – a végtelenre nyílik; s egy intenzív drámából – ki tudja? – talán levezethető lesz ennek az önsorsrontó emberiségnek is a képlete. Két párosult magány: példázhatja a kétmilliárdét.
A becsvágyó szerzői hybrist hamarosan letörte, hogy a Késdobálók meg-megújuló próbáit következetesen, sorra betiltották. (Legelőször, amikor Major kezdte rendezni Szirtes Ádámmal és Berek Katival; aztán egy év múlva, amikor, még mindig a Nemzetiben, Ádám Ottó rendezte volna Kálmán Györggyel és Berek Katival; aztán a Főiskolán, ahol Kapás Dezsőnek rendezésében lett volna ez Csíkos Gábor és Keresztes Irén vizsgaelőadása; s amikor ugyancsak velük Szendrő Ferenc rendezte volna meg az Irodalmi Színpadon…) Így lett világos, hogy a dupla elbocsáttatás csak taktikai elővágás volt. Az igazi cél: a színpadok felé elrekeszteni az utat a túlságosan ambiciózus dráma-akarnok előtt. És hogy a színházak is tanulják meg, hogy ez most már így lesz. Akármit írjon: no pasaran. A hamvában halasztott Késdobálók revelációs mondata azért mégiscsak felfénylett és igazolódott. Amikor később eljutott hozzám Beckett, nála olvastam, legendás darabjában, hasonló drámahelyzetben, szinte ugyanezt. A Godot-ra várva egyik kulcsmondata ez. Az egymás elviselésére (szerelmére?) ítélt két főszereplő egyike mondja: Mais à cet endroit, en ce moment, l’humanité c’est nous, que ça nous plaise ou non. (Ezen a helyen, e pillanatban, mi vagyunk az emberiség, akár tetszik nekünk, akár nem.) Elégtétellel és boldogsággal töltött el ez az egybehangzás. Messze esve Párizstól, szinte egy másik világban, pár évvel Beckett után (az ő darabját 1953-ban mutatták be), de mégis: ugyanazon az „örök talajon”, és ugyanabban az évtizedben – és még ha csak egyetlen mondat erejéig is – ott lyukadtam ki posztötvenhatos kétségbeesésemben, ahol az ő hősei is – sívó magányukban – felrévednek szerepükre. Hogy miért is vannak a világon? Hogy mindenki másnál inkább: ők képviselik az emberiséget. Mégiscsak a Világszellem volt az, amelynek harapását éreztem a tüdőmben. Köszönöm, Samuel! |