Töredelem, szuverenitás

Az Életünk közli a beszélgetést a Tüzet viszekről. Pontosabban: a tragédia lehetőségéről korunkban.

A folyóirat élén Kunszabó Ferenc tanulmánya Széchenyi István jellemének univerzalizmusáról és a benne lakó végletes kettősségről. Meggyőzően rajzolja meg az öngyilkosság felé vivő cselekményvonalat. „Nem csatázik démonokkal, nem társalog géniuszokkal, nincsenek lelkesülései, hiányzanak kétségbeesései – s még a halál előtti napok bejegyzései is szinte szárazak, indulatmentesek… megfosztva a működési tértől, amelyen ő a nagy, a legnagyobb magyarrá lehetett, most vállalja a rideg szembenállást… S e cselekménysor érvényét még az a borzalmas dörrenés sem tudja semmissé tenni még akkor sem, ha saját keze markolta a fegyver agyát. Azaz, kozmosz méretű külső és belső rengések-dübörgések árán, de a végén mégiscsak vállalta mindkét énjét.”

Ez az értő – mert tragédia-szinten értő – elemzése az egyik legmegrázóbb magyar tragédiának (amely iránt a közérdeklődés mostanában a Széchenyi Naplója bestseller-sikerében nyilatkozott meg) bátorít, hogy higgyek a tragédia írásának az időszerűségében, amelyről ugyanebben a folyóiratszámban Kabdebóval beszélgetünk.

Talán mégsem vagyok afféle szalajtott monomániás, ahogy ezt a színházak környékén szeretik elhíresztelni színpadtól távol tartásom magyarázataképp.

Csupán arról van szó, hogy van a létezésnek, a felelősségnek, a sorsnak egy rétege, alaprétege, amelynek feltárásához a drámai forma kell, és ehhez pedig nagy színészek átélő, alakító tehetsége kell, amelynek feltárásához tehát: színház kell.

Ám talán jön mégis az angyal és megveri szárnyával a vizet.

Ebben reménykedtek a Bethesda-tó partján a maguktól már mozdulni sem tudó inaszakadtak.

 

*

 

A magyar színház egyedurai – szoros kliensi kapcsolatokban egy olyan politikai vezetéssel, amelynek a horizontja alig terjed túl az Operettszínházon és a Vidám Színpadon – e feladat elől elvonják a kezük alatt levő színészeket.

Amikor jusst formálok hozzájuk, az nem nagyralátásból fakad, hanem a magamat is emésztő próbatételek muszájából… És még csak azt se garantálhatom, hogy ezek a próbatételeim sikeresek lesznek. Goethe – a legszuverénabb! – is kétség-teli alázattal szólott tragédia-terveiről. Schillernek írta 1797-ben: „Igaz, nem ismerem magam eléggé, vajon képes lennék-e igazi tragédiát írni, de már egy ilyen vállalkozásnak a gondolata is megijeszt, s meg vagyok győződve, hogy összetörnék már az első próbálkozásnál.” Pedig már rég túl van akkor az első tragédiaírói próbatételein, sikerein, a Götzön, az Egmonton, az Iphigénián… És folytatni fogja önemésztő vállalkozását – könyörtelenül – 1832-ig, mondhatni: halála napjáig.