A szenvedély álarcaKét jelentős színdarab fejeződik be azzal, hogy a hősnő a nyílt színen végzi el kisdolgát. Az Octopus és a Macskajáték. Mindkettőben boldog pillanat ez. Nemcsak a közönség derül, mint afféle kis „baleseten”, hanem a hősnők is megkönnyebbülnek – ami fiziológiailag természetes, és megteremtődik a dráma befejezhetőségének (tudvalevőleg mindig nehezen előállítható) pillanata. Meg merném kockáztatni, hogy ez az incontinentia urinae mindkét drámában katarzisértékű. Az ifjú Freud franciául írt dolgozatában („Observations et Phobies”, 1894) említi egy fiatal lány esetét, akit ellenállhatatlan vizelési inger kínozott. Freud kiderítette, hogy valami bevallatlan és kielégítetlen szerelmi vonzalom van a háttérben, s a leánykát a pisilhetnék először egy színházban fogta el, amikor meglátta az imádott férfit. Mint Freud írja: „a szerelmi vágy helyébe ott akkor a vizelési vágy lépett.” Vajon nem kéne-e számításba venni a helyet is, ahol ez a transzfert megesett? Hogy éppen színházban?… Ott szokott álarcot öltve vallani a szenvedély.
*
(Ha a nézőtéren sor közepén kapok helyet, és ha unalmas a darab, nem tudom elűzni a gondolatot, hogy mi lenne, ha ki kéne mennem. Szorongásom ilyenkor a klausztrofóbiáig fokozódhat, és pótolja számomra a cselekmény hiányzó feszültségét.) |