A dialógus művészete

A világirodalom egyik legmesteribb drámadialógusát regényben olvashatjuk. Kosztolányi Nérójában. Nyelven innen és túli kifejezésben gazdag dialógus.

Néró és Britannicus között zajlik le a párbeszéd. Párbeszéd? Párbaj már ez. Életre-halálra megy, változó eséllyel. És mégse pár-beszéd, mert jóformán csakis Néró beszél. Az ő véget nem érő, szájtépő és önkínzó ömlengése közben csak egy-egy szót ejt Britannicus. Röpke szavakat. Egyszer azt mondja: „Ó!” Később azt mondja: „Dehogy.” Aztán azt is mondja: „Hogyne.” Különben csak: „Igen” és „Nem”.

Micsoda súlya lesz aztán annak a kétszavas kijelentő mondatának:

– Beteg vagyok.

Aztán megint Nérónak a hazug, hamis őszinteségi rohama. Britannicus azzal vág vissza, hogy hallgat. Ezek azok a csendek, amelyektől Néró megőrül. A földre veti magát, vinnyog, vagy legalábbis azt mondja, hogy ő most vinnyog. De akkor biztosan vinnyogott is…

Egyenlőtlen dialógus. Britannicus és Néró szövegének aránya, mennyiségre: egy a százhoz. De Kosztolányi mindig tévedhetetlen arányérzékkel dolgozik. S Britannicusnak ezek a lakonikus szavai egyensúlyban tartják a császári szóáradat „gőztorlat-Alpesit”.

A „hallgatni arany” súlya egyfelől. És a szó inflációja másfelől.

A hazudozás paroxizmusában megszűnik az artikulálás, fellép a beszédhiba. Ez a szindróma, amit itt Kosztolányi leírt, később, a háború utolsó éveiben megfigyelhető volt Hitlernél. Néró esetében így jelentkeztek a tünetek: „– Mindent tudok – és ott ordított. – Azt mondtad, hogy – hadart valamit, úgy, hogy maga se értette, Britannicus se.” Egyenlőtlen a küzdelem, Britannicus javára.

Persze, vesztésre van itt fölényben, szegény. Nem nyerhet a császárral szemben.

A dialógus mérlegére rádobják még a két abszolút-fogalmat is: a Mindent és a Semmit. Kosztolányi szorít egyet a szituáción: Britannicust epilepsziás roham kerülgeti…

E hatalmas jelenet befejezése túl van a szón, a csenden, a nyelven.

Britannicus napfényben állt. Néró eltakarja a fénysugárt, amely Britannicusra esett. Kosztolányi ezt így írja le: „Ekkor Britannicus arca egészen fekete lett. Mintegy elhamvadt és megsemmisült.” Ezt persze már filmen kéne látni.

Olyan, mint egy hirtelen napfogyatkozás. A fény, ami marad, irreális fény. Fényen túli fény. És az árnyék pedig – amelyben Britannicus „elhamvadt és megsemmisült” – metafizikai árnyék.