Egy szép magyar dráma

A csatavesztés másnapján a királyi kincstárat a vén és beteges udvarbíró Bornemisza János Budáról a pozsonyi várba menekíti. S aztán nem is adja ki se Máriának, se Zápolyának. Megpróbál kialakítani egy olyan politikai koncepciót, amely meghaladhatja a kettős-királyi magyar szkizofréniát. Ládájában a Koronával kitalál – velencei mintára – egy magyar köztársaságot.

Az Utópiának csak az alapkövét teszi le ő. Meghal.

Hívei hónapokon át titkolják a halálát, hogy ne kellessen kiadniuk a kincseket. („Minden nap kétszer főztek neki, azt az ű komornyiki ötték meg.”) S ez alatt az idő alatt, a hullától és a hazugságtól miazmás levegőjében, egy maroknyi elszánt ideológus – zsarolva és álmodozva – megpróbálja kitalálni és – Bornemisza nevében intézkedve – megvalósítani az eszményi államot. S megmenteni, talán, Magyarországot…

Egyre fellengzősebb, eszelősebb, abszurdabb a cél. De mihez mérve az? A valóságos pusztulás is minden képzeletet felülmúlt. „Legyünk realisták: akarjuk a lehetetlent!” – a tíz évvel ezelőtti párizsi diákoktól tudjuk, hogy van, amikor ez politikai kétszerkettő.

A Kortársban olvastam ezt a történetet, a jegyzetrovatban, mint egy szép magyar történeti anekdotát, idézve Szamosközi krónikájából (Mohácsi veszedelem után való szép emlékezetre való dolog.) Tökéletes dráma!

Ritoókné Szalay Ágnes közli. Ő is érezhette a tragédia-magot benne, a témának drámai formába kívánkozását. Ilyen mondatai árulják ezt el: „A vitathatatlanul merész elképzelés terveinek szálai… Nádasdy Tamásnak kezébe futottak. Mint egy színielőadás láthatatlan rendezője, úgy fogta össze az országot családi és birtokügyletei segítségével.”

Ezt a „színielőadást” színpadon látni kéne.