Két mondat a tragédia műfajáról

Shakespeare – és korának egész színháza – egy türelmetlen, hitújító és politikai frakcióharcosoktól hangos korban, amikor ember embernek farkasa lett, feledhetetlen leckékkel szolgált mind a főuraknak, mind az utca emberének arról, hogy a hatalom paranoiás élvezői, az elűzött zsarnokok, a lenyakazott, felakasztott, börtönbe vetett és a Bedlam nevű tébolyda körül kódorgó, immár szóra sem érdemes voltemberek mindegyike: kimeríthetetlen emlékkincstár, szívig ható fájdalmakkal reagáló idegrendszer, a világot színéről és visszájáról tükröző elme, mikrokozmikus Egyetemesség, szerelemre méltó – akár direkt, akár szublimált formában is szerelemre méltó – Szépség és Unikum.

A magyar (Trianonon túli és Jaltán túli) létben elúrhodó elközönyösödés, szűkkeblűség és bornírtság egyik oka (és következménye): színházi kultúránkból a tragédia műfajának kiszorítása, és az a kiterjedt és hatékonyan működő védekezőrendszer, amely az életből (pláne a közéletből) távol tartja a tragikumot mint alkalomadtán önként vállalható esélyt.